Rusai Márta: Bizarr történet dióhéjban

Napok óta rakoncátlankodott a szívem, napközben többször kellett leülnöm megpihenni. Felkerestem a háziorvosom. Beszélgettünk miközben vizsgált. Ritkán találkoztunk, de akkor tartalmasat társalogtunk a világ dolgairól, kicsit az ő privát életéről is, kicsit az enyémről. A vizsgálat befejeztével megnyugtatott, nincs komoly baj, csak pihennem kell. Javasolt pár nap szabadságot és nyugtató hatású teákat. Amíg öltöztem egy furcsa kérdés jutott eszembe.
– Mondja csak doktor úr, hisz ön a lélekvándorlásban?
– A kérdését az orvoshoz intézi, vagy a privát emberhez? – dőlt hátra a székében különös nyugalommal.
– Csak kérdeztem – motyogtam kissé restellve magam.
– Tudja van énnekem egy különleges történetem egy idős hölggyel. A mai napig nem tudom mit gondoljak, így nem is foglalkozom az efféle kérdésekkel.
Pár éve történt egy nyár éjszaka. Éjfél már jócskán elmúlott. Irgalmatlan zivatar tombolt. A vörösessárga villámok egymásba értek, hatalmas csattanások, morajlások kíséretében. Erős szél tekergette a városra zúduló vízfüggönyt. A falhoz csapdosta a nyitva hagyott ablakszárnyat. Felébredtem rá és becsuktam az ablakot. Készítettem magamnak egy teát. Egyszer csak csengettek. Vajon ki lehet ebben az ítélet időben? Magamra rántottam a fürdőköntösöm és ajtót nyitottam a hívatlan vendég előtt. Az utcai lámpa fényénél velem szemben egy húsz év körüli nő állt, citromsárga anorákban. Az esőkabát akkora fekete gombokkal gombolódott, mint egy kör alakú babapiskóta. Fentről a második gomb hiányzott róla. Az arcát nem igazán láttam, mert a kapucniját a fejére húzta, és az eléggé eltakarta. Hosszú sötét hajtincsei ázottan kandikáltak ki alóla és rátapadtak a vállára.
– Elnézést kérek a kései zavarásért doktor úr, de életveszélyről van szó – mondta kétségbe esetten.
– Miben lehetek a segítségére? – érdeklődtem.
– Édesanyám ájultan fekszik az ágyában. Befulladt a köhögéstől, szinte már alig lélegzik. Kérem, nagyon szépen kérem, jöjjön el hozzá azonnal, egyébként a reggelt nem fogja megérni.
– Ítélet idő van – mondtam. Ha csendesedik akkor felkeresem.
– Kérem, most! Minden pillanat számít nála – nézett rám sötét szemeivel a kapucni alól.
– Rendben – egyeztem bele. Megesett a szívem az aggodalmán. Kérek egy pontos címet, ahol megtalálom az édesanyját.
Elmagyarázta merre kell mennem. A városon túl élt, az erdőszélén, egy kis házba. Ismertem a helyet, van ott néhány tanya egymástól távolabb. Már jártam ott máskor is. A talaj agyagos, autóval lehetetlen bejutni ilyen esőzésben. Felöltöztem. Magamra vettem a fekete esőkabátom, felkaptam az orvosi táskám, kimentem a garázsba. Van egy veterán motorbiciklim. Kitoltam onnan, beindítottam, és elindultam a zuhogó esőben. Mikor ráfordultam az erdei útra, le kellett szállnom róla. Csak a füves talajon tudtam haladni gyalogosan. Az ég vöröses fénye világította meg az utat nekem, vérfagyasztó dörrenések kíséretében. Lassan odaértem. A kapu sarkig nyitva volt. Betoltam a motorom. Kopogtattam az ajtón, de nem jött válasz. Újra kopogtam, majd óvatosan lenyomtam a kilincset. Nyitva volt. Beléptem, hangosan köszöngettem. Csend, némaság. Senki se felelt. A szobából halovány fény szűrődött ki, bekukkantottam oda. Az ágyról félájultan lógott le az idős hölgy. Visszaemeltem a fekhelyére, és azonnal neki láttam a munkámnak. Megvizsgáltam. Valóban rémes állapotban találtam rá, ahol minden perc számított. Adtam neki egy injekciót. Tekintettel a rossz időre és a beteg állapotára, leültem a fotelba. Vártam, hogy múljon a vihar. Vártam, hogy eszméletéhez térjen a néni, és a lányára, aki nálam járt. Amikor magához tért az asszony nagyon meglepődött a jelenlétemen. Üdvözölt! Erőtlen hangjából csordult a hálás melegség. Kérte meséljem el mi történt, hogyan kerültem hozzá. Amíg én eleget tettem a kérésének, ő elmerengve, szótlan végig hallgatott.
– Doktor úr! Itt mellettem, az éjjeli szekrény alsó fiókjában van egy fadobozka. Ideadná kérem?!
– Természetesen – álltam fel azonnal. Kihúztam a fiókot. Előkotortam a kis fadobozt a mélyéről, és oda nyújtottam neki. Kissé izgatottan, ám óvatosan leemelte annak fedelét. Fényképek voltak benne. Keresgélt, majd kiemelt egy fotót és átadta.
– Ez a lány járt magánál?
– Igen – feleltem határozottan, miután megnéztem a képet.
– Ő a lányom. Sajnos már öt éve eltemettük. Teste nincs, csak hangja van, néha árnyalakja – szólt elérzékenyülve.
Nagyon szeretett, ahogyan én is őt. Az isten áldja meg a drága szívét, még onnan is vigyázz rám.
Mélyen hallgattunk. Dermedten néztem a fényképet. A lányt citromsárga anorákban, amelyről felülről hiányzott a második fekete gomb. Ez az én történetem, „ Teste nincs, csak hangja van, néha árnyalakja.” Ezt a különleges titkot őrzöm magamban, akár hiszi, akár nem.

©Koncz Csaba – Korintoszi csatorna 2006

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük