Rusai Márta: Holdfénymese

Kicsengettek. Amarilla bepakolta a tankönyveit és a füzetét az iskolatáskájába. Mielőtt elindult félszeg pillantásokat vetett Danira, aki önfeledten nevetgélt Dyttával a padtársnőjével. Kedveszegett hangulatán ez a pillanat mit se javított, sőt alább hangolta. A sírás szorongatta a torkát, arcizmai akaratlanul is belerándultak. Egyszerű tény, a méltóságán nem eshet csorba. A női eleganciáját nem pecsételhetik össze holmi könnycseppecskék, sem egy véletlen drámai jelenet. Felkapta a táskáját és kisietett a tanteremből. Eliszkolt a női mosdóig, bevágódott egy fülkébe. Lecsapta az ülőke tetejét és rátelepedett. Így nem indulhat el haza, le kell nyugodnia. Mély lélegzeteket vett. Hallotta, amint a másik fülkéből kilépett egy lány, kezet mosott és az ajtót tárva-nyitva hagyva távozott.
– Hi Danikám! Lám-lám, látom ám, csírázik a szerelem Dytta és közötted! – nevetett harsányan Alicia, egy osztálytársnő.
– Te miről beszélsz? – kérdezte Dani felháborodva.
– Ne is tagadd! Jól ismerem a jeleket, szemem a pályán pásztáz -vihogott idétlenül.
– Majd azzal a lánnyal fog csírázni a szerelmem, aki ragyog és ragyogtat -vágta vissza spontán, feldúlt önérzettel. Aki meghallja a ki nem mondott szavaim is. Megvigasztal, ha szomorú vagyok, bátorít, ha félek. Tudja mikor szóljon, mikor hallgasson. Hatékonyan inspirál és motivál, mert jobban ismeri a lelkem, mint jómagam. Egy olyan lánnyal, aki nem birtokol, hanem odaadóan és őszintén szeret, és én is őt, ha van ilyen.
– Ah! Te mióta lettél ennyire romantikus? – kíváncsiskodott meglepetten.
Erre a kérdésre nem jött felelet. Elmentek. Csend lett a folyosón. Amarilla még tovább szobrozott a mosdóban. Dani szavait, úgy szívta magába, mint valami mágikus elixírt. Suttogva ismételgette. „Majd azzal a lánnyal, aki ragyog és ragyogtat.”
Támadt egy mentő ötlete. Mielőtt hazamenne beugrik a nagyijához egy szívmasszázsra. Szüksége van egy bölcs, érett nő tanácsára. Az anyjával nem szerette a szerelmi ügyeit megosztani. Néha meg se hallgatta, vagy ha igen, akkor mindig jött a kioktatás. A nagymama egészen más. Leül mellé, a figyelmét, lelkét maradéktalanul neki ajándékozza. Ezekben a meghitt percekben ő is tizenévessé válik, és olyan őszintén beszélgetnek, mint a tinibarátnők.
Közeledett a kis ház felé. Az ablak előtt terebélyesedő hársfa ismerősen bólogatott felé. Mézes virágillata keveredett a frissen sült pogácsáéval. A hófehér falak ontották magukból a derűs nyugalmat. Az tisztára sepert udvaron kiszolgált gyűrűs kút időzött. Színes petúniák tarkállottak a tövében, és a fedelén elnyúlva henyélt egy macska.
Amarilla belépett a nyári konyhába. A nagyija éppen a forró pogácsákat rendezte egy tálcára. Átölelte a törékeny mamikát és köszönés helyett keserves zokogás tört ki belőle.
– Jaj istenem! – sóhajtott fel. Mi történt csinikém? Már megint azok a csúnya fiúk?
Leültette a lócára. Zsebkendőt húzott elő a zsebéből és letörölte vele a bánat könnyeit. Pöttyös bögrékbe csipke teát készített, az asztalra tette, végül ő is letelepedett az unokája mellé.
– Igen mama, a Dani kínozza a lelkem – motyogta szipogva. Olyanok vagyunk egymásnak, mint két hullazsákba bújtatott tetem, akik durcásan, szótlanul fekszenek egymás mellett egy temetetlen sírgödörben.
– Mire jó ez? – érdeklődött kis szigorral.
– Semmire – majd elmesélte neki a fiú szavait, amit kihallgatott.
– Ifjúság bolondság, tartja a mondás is – nyugtatta az összetört szívét.
– Nagyikám én akarom őt, nincs valami varázslatod vagy varázsigéd, amivel szerelemkötést lehetne tenni kettőnkre.
– Micsoda butaságokat beszélsz te lány! A szerelemkötés a legerősebb mágia és veszélyes, amit utólag vagy sikerül feloldani vagy nem. A szerelemkötés gonoszság, uralkodni valaki lelke, szabad akarata és élete felett. Az első számú törvény a szeretet. Aki mások felett uralkodik, az nem szeret. Az igaz szerelemnek nincs szüksége kötésekre, mert természeténél fogva kölcsönösen, szabadon kötődik a szerelméhez, a boldogsághoz. A szerelemkötés, a birtoklás, az a fajta bűn, mely az első pillanattól magában hordozza a büntetést. Az ostoba gondolatod helyett inkább vizsgáljuk meg a szíved. Azt mondtad:” én akarom őt.”
– Igen. Nagyon-nagyon – csillant a tekintete.
– Egy embert nem lehet akarni, csak szeretni. Remélem érzed a különbséget?
– Igen, értem. Rosszul fogalmaztam. Szeretem.
– Szereted és úgy érzed a látszat ellenére ő is szeret? – faggatózott a nagyi.
– Igen, itt belül valami azt súgja, hogy ne higgyek a szememnek.
– Mi tarthat távol két szerető embert egymástól?
– A büszkeség, a félelem, a butaság, talán – suttogta Amarilla leszegett fejjel.
– A szeretet nem ismeri ezeket az érzéseket. Igaz, melletted szóljon, a szerelem mindig önzőbb volt a szeretetnél.
– De te is tudod nagyikám, emlékezz vissza kérlek, hogy a határozott elméleteid gyakorlatban mégsem működnek olyan egyszerűen. Néha elég egy szúrós tekintet, egy elejtett bántó szó és az adott terv rögtön csődbe megy. Az érzékeny lélek azonnal meghátrál. A sors próbatételek állítja a szerelmeseket, ez mindig így volt és így lesz. Csak azok érdemesek egymás szerelmére, akik ezeket az akadályokat legyőzik, a többi meghiúsul. Azt is olvastam a régebbi korokból, hogy a lányok termékeny varázsigéket és varázslatokat alkalmaztak szerelmeik befogására.
– A varázslatok – nevetett a nagyi – tulajdonképpen nagyapádra is került néhány mondóka annak idején, csak ő nem értesült róla soha.
– Na ugye! Taníts engem varázsolni! – kérlelte az öreg asszonyt.
– A nők, mire nem képesek egy férfi szerelméért?! Először tudnod kell, hogy a találkozások nem a véletlen művei. A sors rendeltetései. Vannak olyan kötések nők és férfiak között, amelyeket nem ők hoztak létre, már velük születtek. Ebben a hatalmas végtelennek, bonyolultnak tűnő energiahálózatban mégis létezik egy természetes harmónia. Akiket már születésük előtt összekötött a sorsfonala, azoknál elkerülhetetlen a találkozás és egymás megismerése, közös feladatuk elvégzése. Ők nem egymást választják, őket kiválasztották egymásnak. Talán kiválasztottja vagy a Daninak, vagy ő neked, és akkor felesleges a varázsigéket nyögdécselni – nézett rá kérdőn, de nem jött felelet.
– Na jól van! Lánykoromban sok rituálét tudtam. A legmaradandóbb élményt a holdfény szeánsz adta. Teliholdkor, éjfél előtt, hófehér ruhában lementünk a lányokkal a rétre. Körtáncot jártunk és bűvös dalokat énekeltünk. Egy alkalommal a fiúk valahogy tudomást szereztek az éjjeli szertartásunkról. Mielőtt kiértünk a tetthelyre, ők fehér lepedőbe burkolódzva elbújtak a szénakazlak mögött. A kellő pillanatban ránk rontottak. Volt sikoltozás gondolhatod, hazáig kergettek minket. – mosolygott szelíden az emlékén.
Élt akkoriban egy különleges rege a holdsugárról. Azt tartották, hogy a telihold szerelmes a tóba és fordítva is igaz. Amikor a holdvilág a legkerekebb és legfényesebb volt, alászállott a tó vizére, kissé megmártózott benne. Ilyenkor ölelték egymást. A tó a hullámaival ringatta a holdat, az pedig a sugaraival simogatta fodrozódó vizet. A reménytelen szerelmesek között az a szóbeszéd járta, hogy teliholdkor éjjel meg kell jelenni a tónál, megmártózni a csillogó vizében és meríteni egy fénysugárkát egy üvegedénybe. Azt meg kell inni, és közben hangosan kimondani annak a nevét, akinek a szerelmére áhítozott. A holdsugár megkereste azt a személyt és fényével összekötötte őket. Néhányan hittek ebben a babonába és ők a tóhoz jártak.
– Jaj! Majd elfelejtettem mamikám zeneórám van – ugrott fel Amarilla a lócáról. Szeretlek – nyomott egy csókot a homlokára és elviharzott.
– Nem is ettél a pogácsából, te szédült lány – kiáltott utána.
– Tegyél el, majd jövök – hangzott a kapuból.
Hazaigyekezett. A zeneóra csak ürügy volt a szabaduláshoz. Megigézte a holdfény rege. Eltökélte, hogy tesz egy próbát. Ha sikerül, akkor szerencsés, ha nem, senki nem fogja megtudni ballépését.
Elővette a kalendáriumot, kikereste a telihold pontos dátumát. Két nap. Boldog volt, még két nap és teljesülnek vágyai. Megkereste a legdíszesebb üres üveget, melyet méltónak tartott egy holdsugár elfogására. Aztán gondolatban terveit szövögette, még a nagy töprengésben elaludt.
Álmában vakító fényesség áradt a szobájába. A hófehér ragyogásban nem találta önmagát sem. Ijedtében kiugrott az ágyból és a falhoz hátrált. Eljött hozzá a telihold. Az ablakába ült, pontosabban a párkányra, amely félelmetesen recsegett a hatalmas súly alatt. Az ablaküveg csikorgott, megfeszült a keretben, ropogtak a tartópántok.
– Állj meg! – kiáltott rá. – Még tönkre nem teszed az otthonom. Mit akarsz tőlem?
– Az elrabolt fénysugárkámat – felelte csendes nyugalommal a fényesség.
– Itt van – mondta és lecsavarta az üveg fedelét, amely az éjjeli szekrényen állt. A hold egy másik sugarával bekúszott az edénybe és felszippantotta az elveszett részét.
– Köszönöm! – suttogta békésen. – Amit elveszel másoktól, azt a természet számon kéri, vagy megbosszulja. Ami nem a tiéd, az nem is szolgál téged. Ismerned kellene ezeket a természeti törvényeket. De én tudom miért tetted. Csillogni szeretnél valaki szemében.
– Igen – válaszolta bűnbánó arccal.
– Hiszen neked is van fényed, ott legbelül a lelked mélyén. Másféle ragyogása van, mint az enyémnek. Emberibb, melegebb, szeretet teljesebb. Éleszd fel magadban és merd használni.
Amarilla felriadt álmából. Elgondolkodott az emlékezetes képeken, szavakon. Tényleg ennyire egyszerű lenne? Reggel korábban kelt, mint szokott. Feltűnően kicsinosította magát. A tükör előtt felpróbált egy csábító mosolyt. Elindult az iskolába. A tanterem ajtónál ácsorgott Dani, a faliújságot tanulmányozta. Léptei hallatán felé fordult. Amarilla szelíden rámosolygott és bement az osztályba.
A táskájából előkereste a füzetét, tankönyvét. Belelapozott. Kisvártatva egy kedves hang szólította meg.
– Leülhetek ide, melléd? – mosolygott rá Ő csillogó szemekkel.

*Első közlés

©Kiss Andrea

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük