Rusai Márta: Kínos gyötrődés

Ascha a könyvtárban ült egy asztalnál. Körülötte vaskos könyvek, jegyzetei és kéziratai hevertek. Ábrándos szemekkel a tollvégét rágcsálta, elmerengett az irományai felett.
– Merre jártál? – hallatta egy hang a kérdést váratlanul – nagyon vártalak. Hol késtél?
– Óh! De kis türelmetlen vagy! Dolgoztam – felelte.
Félve emelte fel a fejét az írott lapokból. Ránézett a mellette ülő férfire. Jól ismerte. A borostás arc kedvesen rámosolygott, majd folytatta.
– Bocsásd meg türelmetlenségem. Tudom, néha őrültnek tűnök. Időnként én sem ismerek magamra. Igyekeztem elfelejteni téged. Ezer mintáját kipróbáltam a feledésnek, de mindhiába. Nem sikerült. Eredménytelen gyakorlataim csak közelebb sodortak hozzád. Él bennem egy őrjítő vágy, egy elátkozott éhség, mely hozzád hajt, s csak akkor csillapodik le, ha velem vagy.
Szeretlek! Óh, ha tudnád! Mennyire szeretlek! Félek és féltelek. Ha nem vagy velem, oly elveszettnek érzem magam, mint egy árva gyerek.
Ascha belepirult a hallottakba. Leszegett tekintete ismét a jegyzetekben fürkészett. A szavak, mint apró tűzgolyók, végig gurultak a hátán, le a combjai felé, karjain át a tenyerei felé. Hirtelen olyan melege lett, mintha rágyulladt volna a ruha. Torkában, ereiben vadul lüktetett a sóvárgás.
– Segíthetek? – kérdezte a férfi és közelebb húzta a széket, amelyen ült. Az írott lapok fölé hajolt, olvasta a sorokat.
– Nézd csak, onnan lemaradt egy névelő – mutatott a bekezdésre, majd tovább haladt – oda pedig nem kell vessző – mondta a férfi és a lapra bökött. Közben gyengéden rácsúsztatta kezét a lány kezére és rajta hagyta, mint egy kellemes borogatást.
A nő kijavította a hibákat. Egymás szemébe néztek, hosszan elmélyültek a csodás pillanatokba. Ascha szeretett volna egy rést találni a kékesszürke retinán, ahol besurranhatna a titkos világába, a soha ki nem mondott szavakéba, az őszinte, leplezetlen gondolatok rejtelmes szobácskáiba. Nézték egymást, mint két elveszett szerelmes, akiket a nagy találkozáskor egy üvegfal választ el. A régóta toporgó érzelmek életre keltek. Finom ringással táncot lejtettek a szívek körül, mint apró, fehér tollpihék, melyet megpörgetett a tavaszi szél. Komótosan rövidült a távolság közöttük. Ascha bőrét már bizsergette a férfi forró lélegzete, és ajkait résnyire nyitotta. Kívánta a csókját. A soha el nem csókolt csókot.
Ekkor egy erőteljes hang szólította meg a háta mögül.
– Hölgyem! Jól érzi magát? Pár perce figyelem az íróasztalom mögül, ahogyan ön lassacskán oldalra dől a széken, és kis híján le nem esik róla.
Ascha összerezzent, hátrafordult, a könyvtáros állt mögötte. Majd zavartan rendezgetni kezdte a papírjait, miközben válaszolt:
– Igen. Köszönöm az érdeklődését. Jól vagyok – hebegte szégyenkezve.
– Ennek szívből örülök – felelte a férfi egy cinikus vigyorral. Negyedóra múlva zárunk, csak szólok.
– Értettem, köszönöm a figyelmeztetést.
Bepakolta iratait az aktatáskájába. Pironkodó és piruló arccal elköszönt. Nehezen emészthető kínokkal elindult hazafelé.

*Első közlés

1 hozzászólás

  1. Tetszett, szép kis történet. Ilyen az igazi álmodozás!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük