Rusai Márta: Szomorú születésnap

– Apa! Biztos, hogy most eljön anyuci a szülinapomra – kíváncsiskodott izgatottan Elza.
– Biztos. Megígérte – nyugtatta a lányt.
– Na! Találd ki mit készítettem neki emlékbe – vézna karjait a háta mögé dugta.
– Nem tudom kincsem. Szabad a gazda – pillantott mosolyogva a kis szőke varázslóra.
– Csiribi-csiribá – tárta szét a tenyerét. Ott tündökölt benne egy kicsi, fénylő, piros rózsa, amit parányi gyöngyökből fűzött össze.
– A mindenit! Csodaszép! – ámuldozott az apja. Ezt tényleg te készítetted? Teljesen egyedül? Nagyon ügyes vagy.
– Tanárnéni is segített egy picit. Nézd! Itt a szirmoknál, de a többit én fűztem fel.
– Gyönyörű lett kislányom, anya biztosan örülni fog neki. Segítesz nekem megteríteni? Egy óra. Tudod az idő gyorsan elszalad, akkora talán ide is ér anyucid.
Elza hófehér abroszt lebegtetett az asztal felett, elengedte, megvárta még rálibben, majd megigazgatta. Felsorakoztatta a virágos porcelán tányérokat, kristálypoharakat, evőeszközöket. Örömmel tett mindent a helyére, a várakozás nagy izgalmával. Később az asztali díszek felett töprengett, vajon melyik tetszene az ő édesanyjának. Dolga végeztével leült az asztalhoz, szemei a fali órát őrizték. Két órában egyeztek meg, s ahogy az aranyozott mutatók monoton járása arrafelé közeledett, egyre hevesebben lüktetett a szíve. Elkészült az apja ételekkel és leült mellé. Csendben időztek. A bandukoló idő beteljesedett. Elza nagyot sóhajtott. Felpattant a székről és visszaszaladt a szobájába. Ünneplő ruháját megigazgatta magán, majd a rakoncátlan hullámokat újra átfésülte a hajában. Elszökdécselt a vendégváró asztalig, nagy lendülettel lehuppant a székre. Szemeit ismételten az órára meresztette.
– Késik anyuci – aggodalmaskodott.
– Igen – mondta az apja szűkszavúan. Leplezte a dühöt, az elkeseredettséget, amit az exfelesége iránt érzett. Titkolta az érzéseit, a tényeket, egy rossz szóval sem illette a lánya előtt.
– Még várunk egy picit. Ha nem jön, akkor felhívom, megérdeklődjük merre van. Jó lesz így?
A gyermek helyeslően bólintott. Hosszan hallgattak, ám ebbe a némaságba már befészkelte magát a nyugtalanság.
Elza az órát bámulta. Ha lehetne, szemmel tolná vissza a mutatókat, vagy megállítaná. Tudta, hogy fogytán az apja türelme. Az öreg idő kérlelhetetlen, érdektelen, megállíthatatlan. Az apa a telefon után nyúlt.
– Merre vagy? Két órára beszéltünk meg, lassan három lesz – tudakolózott, fékezte indulatait.
– Balázskám belázasodott, nem tudok elmenni – hallatszott a vonal végén.
– Értem. Mi pedig annyit sem érdemelünk meg, hogy legalább ideszólj, ne várjunk rád. A nyolcadik születésnapja Elzának, ha ez egyáltalán érdekel még téged. A hatodikra és a hetedikre sem jöttél el. Annyira várt. Készített egy szépséges ajándékot is részedre. Egyetlen dédelgetett álma van a lányunknak. Egyszer, legalább csak egyszer együtt ebédelhessen az anyjával és az apjával. Te gyújtsd meg a színes gyertyákat a tortáján.
– Nekem most le kell tennem, bocs, nincs időm a szemrehányásod hallgatni.
– Az isten szerelmére, ne tedd le kérlek! Ha már nem jössz el, legalább telefonon keresztül köszöntsd fel a lányod. Kérlek szépen, ne törd össze a szívét!
– Ok. Rendben! Adjad!
– Elza! Gyere ide kérlek! Anya beszélni szeretne veled.
Széles mosollyal, csillogó szemekkel nyúlt a telefonkagylóért.
– Halló! Szia Anyuci!
– Pííík… pííík… pííík. Jelenleg nem vagyok elérhető. Kérem a sípszó után hagyjon üzenetet.

Szeretlek anyucikám – suttogta az üzenetrögzítőre.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük