Samuel Taylor Coleridge: A csalogány – Góz Adrienn műfordítása

(The Nightingale)

Nyugatot nem mutatják tűnt nap romjai,
Se felhő, se baljós fény vékony sugara,
Se homályos, remegő színárnyalatok.
Jöjj, eme ódon, mohos hídon pihenünk!
A lenti patak csillogását láthatod,
De moraját nem hallod: csendesen folyik.
Mögötte puha, zöld lombágy. Mind’ nesztelen.
Balzsamos éj! s bár halványak a csillagok,
Tavaszi záporokra most hadd gondolánk,
Mik a zöld földnek öröme, és így lelünk
A csillagok homályában is örömet.
És halld! a csalogány elkezdte énekét,
Legdalosabb, legmélabúsabb e madár!
Egy mélabús madár? Hasztalan gondolat!
A természetben nincsen semmi mélabú.
De valami éjjeli vándor, akinek
Szívét fájdalmas rossz emléke járta át,
Vagy nehéz lelkibaj, vagy meddő szerelem,
(Szegény ördög, mindenbe önkeservet tölt,
És minden gyengéd hangban saját bánata
Meséjét zengeti) valaki pont ilyen
Nevezte mélabúsnak ezt a hangzatot:
És sok poéta visszhangoz ábrándokat;
Poéta, ki felépíti a verseket,
Míg inkább nyújtaná a tagjait patak
Mentén, mohás erdei völgy ölén a nap
Vagy holdnak fényénél, átadva szellemét
Formák és hangok, változékony elemek
Özönének. Hisz dala és a hírneve
Feledhető. Hírnevének így kellene
Feloszlani a természetben, mi örök,
Tisztes dolog! S így dala a természetet
Még kedvesebbé tehetné, és önmagát
épp oly szeretetté, mint az. De nem lesz így;
Ifjak s leányok, költészetet kedvelők,
Kik a tavasz sötétülő alkonyait
Báltermekben s színházakban fecsérlik el,
Ők is mély részvéttel telve sóhajtsanak
Philoméla esedező dallamain.
Barátom és te, nővérünk, mi más tudást
Tanultunk meg: a természet szólamait
Nem gyalázhatjuk így, mi csordultig szeretet-
És örömteli! Ama boldog csalogány,
Ki finom hangok gyors és dús trilláival
Csak tolong és rohan, alázuhanva itt,
Mintha rettentené, hogy az áprilisi éj
túl rövid lenne őneki, hogy szerelem-
dalát elzengje itt és minden éneke
Telt lelkét öntse ki!

Egy tágas ligetet
Tudok, a közelében vár, egetverő,
Mit nem lakik nagyúr; ezért ez a liget
Ágas-bogas bozótossal benőtt vadon,
Nyírott sétányai már nincsenek, s a fű,
Gyér fű és gólyahír nő az ösvényeken.
De soha máshol nem tudtam én egy helyen
Ilyen sok csalogányt; távolban és közel,
Bozótban, erdőben, széles berek fölött,
Egymás dalára felelve mind dalra hív,
Csatázva, párviadallal szeszélyesen,
Mit kísér dalos suttogás és csattogás,
S egy gyenge, átható hang, mindnél édesebb
Oly harmóniával rezgeti a leget,
Hogy szemlehunyva majdnem elfelejtenéd,
Nem nappal ez! Holdfényes bokrokon,
Miken harmatos levélke félig se nyílt,
Véletlen láthatod meg őket ágakon,
Fényes szemeiket, fénnyel telt szemeket,
Ragyognak ők, s a homályban sok fénybogár
Szerelem-fáklyát gyújt.

Egy szelíd leány,
Ki barátságos házában lakik
A vár közelében, az elmúlt este ő
(Mint úrnő, aki esküt tett s felszentelék
Fensőbbnek, mint a természet és a liget)
Ösvényeken suhan, minden neszt ismer itt,
Szelíd leány! és gyakran, röpke pillanat,
Mikor a hold egy felhő mögött elveszett,
A csendnek szünetét hallá, míg felkelő
Hold ébresztette fel a földet és eget
Egyetlen érzettel, s az éber madarak
Egész kórusa trubadúrdalra fakadt,
Mintha száz könnyű hárfán hirtelen vihar
egyszerre suhant volna át! S nézte a lány,
Hogyan száll szédítően a sok csalogány
A szellőtől ringó, virágzó ágra le,
S e mozdulatra hangolja buja dalát,
Mint részeg örömet, mi hányódva forog.

Isten veled, madár! A holnap estelig,
S istenhozzád, barátaim, búcsúm rövid!
Együtt itt hosszan időztünk és szívesen,
S most drága otthonunkba el. – Megint e dal!
Boldogan marasztaló! Drága gyermekem,
Ki érthető, emberi hangra képtelen,
Utánzó selypítéssel mindent megzavar,
Hogyan tenné a füle mellé a kezét,
A csöpp kezét, a kis mutatóujja fel,
És csendre intene! S én bölcsnek tartom a
Természet pajtásává tenni őt. Jól ismeri
Az esthajnalcsillagot; egyszer felriadt
gyötrelmesen (valami lelki fájdalom
Szülte e furcsaságot, álom, gyermeki)
A gyümölcsöskertbe rohantam én vele,
A holdra pillantott s menten lecsendesült.
Zokogása megszakad, csöndesen nevet,
Miközben könnyben úszó tiszta szemei
A sárga holdsugárban ragyogtak! Nos hát,
Egy apa története ez. De ha a Menny
Adna énnékem életet, gyermekkora
Ilyen mesékkel nőne fel, mint az az éj,
Mi örömmel rokon. – Még egyszer, búcsúzom,
Édes csalogány! barátaim! búcsúzom.

(átdolgozatlan fordítás)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük