Seres Rebeka: Még mindig fogom a kezed

Felnőtt a kislányom. Nehezemre esik beismerni ezt a tényt, de attól még igaz. Mintha csak tegnap lett volna, hogy a rideg, kórházi falak között a kezembe vettem és magamhoz szorítottam, hogy megnyugtassam. Az volt az első alkalom, amikor megvigasztaltam. És utána még számtalanszor megtettem. Fülsüketítően visított, mint a kisbabák általában, de amint karjaim lágy ölébe fektettem abbamaradt a sírás és apró mosoly jelent meg a pofiján. Soha nem felejtem el azt az elégedett, nyugodt mosolyt, mely mindig az arcán virított, amikor rám pillantott hatalmas kék szemeivel.

Később is mindig hozzám rohant, amikor valami baja volt, amikor elesett a biciklivel és felhorzsolta a könyökét én adtam rá gyógyító puszit; amikor a játéka beleesett a pocsolyába én halásztam ki onnan és mostam ki, hogy utána ugyanolyan kedves legyen a szívének, mint volt; amikor valaki bántotta az iskolában én voltam az, aki megnyugtattam és védelmeztem; amikor igazságtalanok voltak vele én tartottam benne a lelket; a rá váró nagy döntések előtt én adtam neki tanácsot és segítettem meghozni a számára legelőnyösebb választást; vagy amikor meghasadt a szíve én voltam az, aki összefoltoztam… Én mindig ott voltam neki és ezután is mindig ott leszek.

Régen azért fogtam a kezét, mert félt a nagy autóktól, az ijesztő hangoktól, a kerítés mögött ugató kutyáktól. Ma már más dolgok miatt fogom a kezét. Már nem a játékát kell megjavítanom, hanem az újonnan vásárolt szekrényét kell összeszerelnem, amihez persze elfelejtettek leírást mellékelni és nekem kell kitalálnom, hogy hogyan kéne kinéznie (ami nem mindig egyezik a gyártó elképzelésével, ezért néha kimarad egy-egy elem); ma már nem abban kell tanácsot adnom, hogy melyik iskolában tanuljon tovább, hanem hogy hova menjen dolgozni; már nincs szüksége rám a leckeíráshoz, helyette pénzügyi kérdésekben várja a tanácsomat; de ha megfájdul a szíve, még mindig hozzám rohan egy megnyugtató ölelésért, mert tudja, hogy az apai szeretet bármit képes megoldani. Már nem szorul úgy a segítségemre, mint régen, de még mindig szüksége van rám és ez sohasem fog változni. Még mindig ugyanúgy fogom a kezét, mint régen, mert amikor az embernek gyereke születik és először a karjaiba veszi, a keze azonnal összefonódik a gyermeke aprócska ujjaival és ez a kötelék nem szűnik meg az évekkel sem. Elpusztulhat a világ, kitörhet egy háború, a feje tetejére fordulhat minden, de ez a kötelék akkor is megmarad közöttünk, mert túlmutat rajtunk, a Földön, de legfőképpen az időn…

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük