Sipos Gábor Gergő versei

Sajnálom, hogy nem lehettem
az, aki akartam lenni neked.
A közelségedben még mindig hiszek.
Élettelenül.

Olthatatlanul szerettelek,
úgy, ahogy a hajnal áttört fényeket.
Beléd karolva felébresztelek.
Haláltalanul.

*

a hátralevő
összes boldogtalanság
miatt nevetek

*

Holnaptalanul élek a múltban
soha nem fogom megtalálni a helyem
jelen vagyok, mint elkövetkezendő emlékek
és várom, hogy újra legyél…

*

Úgy halok meg, ahogy születtem.
Öntudatlan és tehetetlen.
Mezítelenül, ordibálva,
akaratlanul és hiába.
Szerettél? Kár! Mondhattad volna…
S hallgattam volna naponta.
Szerettelek? Á! Csak hazudtam…
Mindenkit szerettem titokban.
De legfőképpen a mosolyod,
mely gyógyított s kárhoztatott.
Álmaimban, ha felébredek,
mindig ott látom a két kezed,
ahogy rám simulva dúdolod,
hogy a két karom az otthonod.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük