Sitku Róbert versei

Csataterek

Harcos! Engedd le az íjat!
Bár annyi féreg van itt…
Ki velük harcol elveszti
tiszta látomásait.

A Napot kell, hogy megcélozd,
nem az árnyék-hadakat;
nem is értik, elhazudják
minden egyes szavadat-

s hogy rájuk célzol, mit sem ér;
ők olyan hajlékonyak,
hogy harag barázdálja fel
a tiszta homlokodat.

Harcos! Engedd le az íjat!
Nincs neked velük dolgod.
Fegyvered szigorú súlyát
más csatatérért hordod.

*

Négy sor a magányról

úgy ülök testemben
mint király a trónján
kinek országa van
de hazája meg nincs

*

A teremtés sivataga

Úgy szorítalak magamhoz,
mint egy kényszerképzetet.
Nem érhet hozzád a világ
és senki el nem vehet.

Hogy ki-kié, azt nem tudom.
Talán születésemtől
enyém ez a feladat, mi
emel, tisztít és megöl.

Alig érzem íveidet;
remegő kezem alatt
tapogatom ki formáid,
homály-alakzatodat;

ismeretlen vonalaid
bennem kiáltanak fel,
mint illat, érzet és vágy- míg
kába tekintetemmel

nézek bele a dolgok és
jelek mozaikjába,
mint részeg, mint őrült, ki a
megtisztulását várja.

Úgy szorítalak magamhoz,
mint egy kényszerképzetet.
Mint nő szorítja öléhez
a kérges férfikezet.

*

Lélekbelépő

A szívem hátramaradt valahol.
Egy nő körül kering, igen,
míg a többi részem továbbállt már,
de nincs változás semmiben.

Az emberek olyan távoliak,
hogy már gyűlölni sem tudok,
s bár néha mégis szerethetőek,
kis idő és elfordulok.

Az értelem nem mondhatja meg, hogy
mi a helyes vagy mi a jó,
hiába társa mankójaként az
isteni intuíció,

s hiába élek emberek között,
hol társadalom, kultúra
csak toldás-foldás és szükséglet, mi
önmagát termeli újra.

Mintha valami elveszett volna.
És nézem egy üvegen át
ezt a mit sem sejtő, mit sem tudó,
végenincsen komédiát;

és nézem benne magam is, ahogy
állok az üvegfal mögött,
és – mintha egybeolvadtunk volna –
a darabjaimra török.

* Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük