Szentjánosi Csaba: A nő ébredése

A nő felkönyököl az ágyban, ébred,
keze háromszöge: lebegő-piramis,
kibújik az éjből, harmatcseppekké
válnak a csillagok,
ébredésével: kelti a világot,
a pohár arénájában fölszabadítja a vizet,
hullámvasút-hajában sikongat az idő,
a mindentudó tükröt faggatja,
míg mozaik-sejtjeiből újra építi arcát,
a nőnek: mindennap jelenése van,
át kell táncolnia az elmúláson,
az árvaságon, a félelmeken,
le kell csendesítenie az őrjöngő madarakat,
a Hold-cipóját át kell vennie az ég kezéből,
mosolyával-hintáztatnia kell a gyermekeket,

a nő úgy kell ki az ágyból, mint egy csibe,
paplana-párnája tojáshéjait ott hagyja,
csipog, csipog, csipog,
fenekét riszálja,
finom teste szinte kézbevehetetlen-
nehogy lelkét összetörjem,

elkészült, felöltözött, MESTERMŰ!
még a hajnal vékony festéke rajta,
áll az ajtó keretében,
összeveszik rajta az udvar és a lakás,
kacéran hátradobja haját,
(ó, Hrabal Mariskája!)
hogy Niagara vízesésként zúduljon le,
lassan felébredtem én is,
hogy meglássam ezt az álmot!

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük