Szentjánosi Csaba versei

A Balaton: nagy pezsgő,
a hold: kirepült dugója,
na mi, fürödtünk
a Balaton-pezsgőjében,
vízcseppekkel koccintottunk,
habja volt: a sok hattyú,
a magyar föld – pincér,
part-kezéből öntötte ki nekünk,
a stég svédasztaláról
kedvünkre vehettük el a látványt,
a Balaton: pezsgő,
fürdőruhánk – címkéi
lebegtek a felszínén,
el lehet rejtőzni a tóban,
egymásba bújtunk,
egy biztos: ez az utunk:
nagy durranás volt!

***

A hajnal: a város luxusa,
nincs forgalom,
látni az utcákat, házakat:
hogy milyen szép is a város,
bár a betonsivatagban
a Balaton- oázisának délibábja
önkénytelenül is felmerül,
az Árpád-híd anyahajójáról
hányan szállnak fel Pestre-Budára…
én még látom, ahogy a hajnal
a füvek akkupunktúra-tűin fekszik,
ahogy a hold ajtaja lassan becsukódik,
ahogy a buszok…a buszok
számháborút játszanak (mint mi fiatalon),
már csíp a korai levegő:
talán, hogy elhiggyük- lassan
vége a nyárnak,
és a nagy daráló, az idő-kereke forog,
de estére be tudjuk-e szórni egymást
órák-percek reszelékeivel….?

***

Szombat délelőtt.
Olyanok vagyunk, mint a gólyák,
útra kel a lelkünk,
átrepülünk a nyáron,
otthagyva emlékfészkeinket.
Hihetetlen, hogy
mindennapjaink háborgó Vörös-tengerében-
létezik mégis egy mózesi út,
ahogy átkelünk egymáshoz,
ahogy az ősi áldozat létezik:
fát ajánlunk föl a melegnek
(tegnap fiammal, fát vágtunk).
Szombat délelőtt. Kikapcsolok mindent,
talán a vers…az egyik legszebb ima…
imádkozom…sok mindenkiért.

*Első közlés