Ó, hogy ágáltunk tizenévesen: olyanok ne legyünk, vérmesen védtük vélt vagy valós egyéniségünk sarkait, és jaj volt annak, ki az éles sarokhoz ért. S hajnalig dübögtünk, volt, ki zenére, volt, aki belső muzsikára, de mind akkor vettük a legerősebb életérzést vállra. És izzó, világmegváltó tervek özöne mint avartalan ősz, nemTovább…

Ahogy a méltóság belehalványodik a döntő pillanatokba, látod határát keretednek, kifelé sújtod úgy a választ, hogy azt nyújtsad, aki vagy, akiért szeretnek. Még gabalyodnak a szálak, még a csomót ránthatná valódi lábad, hogy várjad a választ, hogy az légy, akiből szeretnek. Oldalra taszít az érintés, minek csomóját, az abszurditás tétovaságaTovább…

A magnéziumhold visszaringat a sötétségbe, vitaminos szellemek egek földjén érnek Révbe. …zárt szemek íriszlabdacsa előtt hűs tejmirigy-táj tisztasága szőtt kristályos fátylakból porló csillagpupillákat, miután alkony-ampullákból alvadó árnyak sűrű estidegekbe beleszórták a gyomorpillangós pezsgőtablettát. Álomtalan delta-hullámzás, szénfeketeség, mérsékli méregeszmék bő salakterjedését. És alszik a talp is, nyugtatja nyomás: REM- masszázs, álmodástTovább…

Hajnal. Éjgubóban alszik még. Reménylése hamvas-kék. Nyomot nem karcol rá idő, fény sem. Mi is az a végtelen? Idő és tér. Kívül-belül szemerkél. Első feltalált, vagy felfedezett? Mint falevélről elvándorló erezet… Percek érlelték, de emberek tették kimondottá. A tér pedig? Adott, mégis… Csak fogalmakban létezik. Jelenség és értelem. Felfogom-e, vagyTovább…

Méltóságvers Addig a percig nem görbülhet a hát, míg fel nem emel másokat, az igazi gyalázat peckes árnyát sodorja el vágyforgatag –, Nézd, miként hajlanak, ropognak, hullanak gőgös ághegyek! Alattuk nem terül el Holnap, halmazuk mindent betemet. De mondd, megleled az Egész talmi kis részén rejtező földet? Mit súgnak –Tovább…

Szeretem, ha bántanak. Különösen, ha az eladók teszik ezt velem. Vannak persze kispályások, akik udvariasan kiszolgálva keresik vevői kegyemet, és a becsmérlés írmagja sem található bennük – őket igyekszem ignorálni. Már ha egyáltalán lehetséges közönyt gyakorolnom irántuk, és nem az ösztönös, a feltörő undor mérgezi közérzetem. Euforikus senki-identitásom akkor hágottTovább…

Az összetépett lapdarabokból egyszer csak kibomlott a forrni vágyás sóhaja. Ott hevert a valaha még egész papír a földön, még arra sem találták méltónak, hogy a kukafióka éhes száját etessék velük… vele. Megszűnt egyként létezni, megsokszorozódott, mégis, minden része azonos volt önmagával. Több mint húsz darabban hevert Ő a földön,Tovább…

Mi itt mindannyian élünk, olvassuk a nyíló sorokat, mindnyájan voltunk emlékek, mind leszünk születő gondolat; Néven, szerepen, alakon kívül van-e más, mi változhat? Tudjuk, a Ma ujjlenyomatai más jelenbe áthoznak. Mi itt mindannyian éltünk – könyvünk fog minket olvasni, sorok között, sorok mélyén szárnyunk ki is fog olvadni. Megismételhetetlen aTovább…

Mindig csak képletes-különc a beszéd, és többszörös’ csomagolod az egyértelműt, a levegőt egyszerre elvesztenéd, ha nem hagysz oxigént a pőrének is. Eltűnt lassan a tiszta erő, miből mondanivalód ajándékát adhatod, hogy összes szívlakód lássa, de ha messzi szimbólumok víztükrén a hajód, nem lesz senkinek sem a Látáshoz dioptriája. De amitTovább…

Valami nyílik – hallom legbelül, megtelik léttel az a renyhe űr, mi olyan sokáig tátongott árván, most eredet tolla ő hárfánk szárnyán. Ma új zene igézi a mindent, a hajnalt, ének-echó: lehet az szoprán éppen, vagy alt, tenor, basszus, végül mindezek egyszerre hangzanak fel, éj kókadt fátylát lebbentve. Nincs többetTovább…