Tass Bálint: A trójai lány

Neveztek már gyíknak, eszementnek, digitális bennszülöttnek, de senki ne gondolja, hogy egérrel a kezemben jöttem a világra. Pont olyan voltam, mint bármelyik gyerek, előbb nyomkodtam mobilt, mint kiejtettem anyám nevét, és addig ordítottam, amíg cumi helyett megkaptam a tabletet.
Öt évesen simán kezeltem a Need for Speed-et, saját világot építettem a Minecraftban, és gond nélkül teljesítettem a GTA III. szintjeit. A suliban csak az írással és a nyelvtannal gyűlt meg a bajom, a többi laza volt, csak wifi és net kapcsolat kellett hozzá.
Minden időmet a gépekkel töltöttem, anyám annyit aggódott, mi lesz belőlem, hogy megpróbált különböző szakkörökre elrángatni. A focit és a gitárt passzoltam, az informatikát pedig akkor hagytam ott, amikor kiderült, hogy a tanár komplett idióta, tízszer többet tudok a programozásról, mint ő, aki eredetileg technika – orosz tagozatos és nemrég képezte át magát. Hamar rádöbbentem, hogy nemcsak a tanárom, hanem az emberek többsége is hülye az informatikához, maximum egyszerű userekké válnak, akiknek bármilyen probléma esetén lefagy a winchesterük és a szemükön kikönyököl a kék halál.
A középiskolába már csak melegedni jártam. Szabadidőmben nyelveket tanultam, Fortrant, C++ -t, CSS-t, JAVA-t, éjszakánként meg úgy programoztam, mint az Isten. Ami másoknak felfoghatatlan, nekem gyerekjáték volt. Zizi! Imádtam, hogy néha azért dolgoztam napokig, hogy a számítógép egy pillanat alatt megoldjon egy olyan feladatot, amit papírral és ceruzával öt perc alatt el lehet intézni.
Anya nem piszkál, mióta szülinapjára kapott egy videót, amiben egy szív kirepül egy dobozból, és mint egy tűzijáték, ezermillió darabra robban. Apa az ajándék láttán elismerően bólintott és felvett rendszergazdának a céghez, azóta király az élet, van pénzem, magántanuló lettem annak összes előnyével és hátrányával együtt. Nem kell suliba járni, egész nap otthon döglök, ahogy a hasonszőrű haverjaim. Még Éva is, akit egy chatszobában ismertem meg, és lány.
Ő vett rá, hogy trójai vírust írjak, ami a gépre települve ott csücsül, majd egyszer csak aktiválódik és zavart okoz a rendszerben, például bekapcsolja a kamerád és intim felvételt készít, vagy zárolja a számítógéped, és ha nem fizetsz ötven dollárt, letörli a winchestered. Szabad a vásár. Természetesen nem akartam kötélnek állni, de Éva addig hajtogatta, hogy király vagyok, olyan tuti vírust nem készít senki, mint én, míg végül megígérte, hogy ha megcsinálom, hajlandó lesz egy videószexre, leveszi a blúzát. Még aznap este kész volt a vírus, Évának viszont csak vállát láttam, de azt is imádtam.
Nem volt megállás. Nappal suli, délután céges meló, este programozás. Éva szállította a megrendeléseket én pedig vakon engedelmeskedtem. Néhány hónap elteltével a bokájánál tartottunk, amikor rádöbbentem, beszippantott a sötét oldal, de kit érdekel? Zombi hálózat kiépítése, túlterheléses ddos támadás, bankszámla csapolás, teljes volt a repertoár. A darkweben hirdettük a szolgáltatásainkat, Éva képzelete mindent felülmúlt, én pedig igyekeztem tartani az iramot. Idővel nem tudtunk több megrendelést fogadni, sőt az átutalt pénzzel is meggyűlt a bajunk, hiába nyitottuk az egyik külföldi számlát a másik után, nem éreztük biztonságosnak a megoldást. Éva tanácsára minden vagyonunkat virtuális valutába fektettük, és bitcoin bányászatba fogtunk. Ez a világ távol állt tőlem, így Évára hagytam a szervezést meg a piszkos pénzügyeket.

  1. december 20-án – napra pontosan emlékszem – a virtuális tőzsde kilőtt, a bitcoin értéke tizennyolcezer dollárra ugrott. Isteni érzés volt, minden pénzünk a hatszorosát érte egy pillanat alatt. Azonnal találkozni akartam Évával, ráírtam, de nem válaszolt. Felhívtam, megígérte, hogy vacsora után átjön, most először láthatom élőben, és ha jó fiú leszek, nemcsak látni fogom.

Majd kiugrott a szívem. Készülődni kezdtem, a szobámat uraló káoszból megpróbáltam rendet varázsolni. Ahogy illik, megborotválkoztam, megfürödtem, a kétes szagú, több napos melegítőt farmerra és tiszta pólóra cseréltem és számoltam a perceket.
Kilenc után meghallottam az érkező gépkocsi zaját, a sietős lépteket és a bejárati csengő berregését. Az ajtóban két öltönyös, mogorva férfi állt. Azt kívántam, bárcsak virtuálisak lennének, de nem sikerült a mutatvány. A Nemzeti Kibervédelmi Intézet igazolványát mutatták fel, a nevemet kérdezték, és elég magabiztosnak tűntek.

Utóirat:

Kedves Olvasó!

Ha tetszett a történet, nyugodtan nyomj egy lájkot. Ha nem, a szöveg elolvasása automatikusan trójai vírust telepít a gépedre, ami éjfélkor aktiválódik és bekapcsolja a kamerád.