Tölgyesi Géza: Útszéli próza

Már nem vagyok bátor és erős.

Ha fölsüt a Nap máris pofont kapok.Ha lemegy újabb pofont, hogy legyen miről álmodnom.Jobb nekem az útszéleken. A virágokkal, a madarakkal. Mi legalább ismerjük egymás leckéit… És magyarul.. Magyarul vagyunk egyformán éhesek, jóllakottak,elvertek.A villámok, a zivatarok varázsolnak eggyé minket, és ugyanolyan rongyosan hajolnak fölénk az útszéli kő -, és bádogkrisztusok, akár a szomorúfüzek imádságai az elpiszkosult, elárvult patakok mentén. Hosszúak az utak, amin járunk. És mélyek a békátlan mocsarak. Nem akarnak látszani. Nem akarnak kérni. Én sem akarok látszani. Sem kérni már. Mert a magamfajtának látszani, kérni förtelmes lett.
Szebb itt a bogarak élete, hacsak egy napra is tanulnak meg szeretni, kiáltani. Hajlékuk rámhagyják. Rámhagyják… Gyűlölök táncolni.

Mert engemet ez az új élet úgy táncoltat ahogyan neki tetszik. Megözvegyített aztán lebírkózott. Furcsa. Egyetlen levelet sem írtam.
Mégis, mintha ezernyi levelemet olvasná vissza valaki. Talán az Isten. Talán az Isten… Éget a pofon. A mindennapi pofon. Levelek? Nagyon rászorulok az Istenre. Vagy arra a valakire.
Akit láttam a rönkön. Az üveg-körtefa alatt.

Ki vagyok? Ha vannak percek, akkor én, már gyerekkorom óta, minden percben vonatra szállok, költözöm valahová. Eldobott gyerekek várnak. Akiknek nincsenek már kívánságaik.
Nekem sincs. Sem első nem volt, sem utolsó nem lesz. Senkiért, semmiért nem lelkesedem én már. A magamfajtától ez csoda volna. Mint amikor hegedűt takar ki a sötét, és megsimogat.És az a hegedű sírni kezd és énekel valaki anyám hangján. Sopron. Tudom, hogy Sopron. Anyám szaladt át az Erzsébet utcán. Megszólalni sem tudok. Hosszú, ősz haja suhintja meg az arcom. Ujjaim közt búgó harangok. Valamilyen ünnepnek hajszálai.

*Első közlés

https://m.blog.hu/ag/agarajz/postimage/crows_agarajz_1457989386.jpg

Varjak © aga https://agarajz.blog.hu/

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük