Vasas Marianna: Egy tartás története

Ahogy a méltóság
belehalványodik
a döntő pillanatokba,
látod határát keretednek,
kifelé sújtod úgy a választ,
hogy azt nyújtsad, aki vagy,
akiért szeretnek.

Még gabalyodnak a szálak,
még a csomót ránthatná
valódi lábad,
hogy várjad
a választ,
hogy az légy,
akiből szeretnek.

Oldalra taszít az érintés,
minek csomóját,
az abszurditás tétovasága
húzza szembogarába,
majd vonódnak el maguktól
a csendek,
ezért úgy döntesz:
a maga módján mindenki árva.

A hallás kitágul,
vagy belevonja
pulzáló igazát
az üvöltő szónak,
azt zárja ki és abba remeg,
miről tudja azt,
amit róla éppen tudnak.

Ekkor Te vagy.
Melletted balra a határ,
minek valóságát
önmaga vívta ki
a rángás színeiből,
hogy lássa pontokból
az egészet,
majd kitáguljon döbbenetbe,
mit két véglet
abban a pillanatból
magában kinézett,
mit tudja, hogy érzett,
de nem darabban,
érzi, mit tudott volna
akkor és csak akkor szavakban,
értetlen semmiből rettegi a szomorú
tényt a kemény remény
egyértelműségébe bele.

Veled szemben hív elő
az a tartás,
lássa szemét, lássa,
miből vonja a hirtelen humor
magát bele önmaga hatósugarába,
mitől bomlik ki Ő maga is,
ki lett, mikor csak ketten lehettek,
mitől tudja pontosan,
hogy Ő akkor ott csak árva.

Ekkor Te leszel.
Jobbra és balra néz a hirtelen,
ami megtorpan a vízszintben,
mit rezegve sújt a miért,
mi dönt, így vagy úgy,
görcsbe alél,
játssza magában,
mit ott nem játszhat,
és ott és akkor lebontja magát,
súlyosan érző határozottságnak.

Nem.
A kereszt balra szorít öklöket,
de jobbra húzza
igazi érintését,
mi nem remeg,
határaiba bele.

Emeli, mit akkor lesújtottak,
hagyja a hirtelen kibomlást
magán zongorázni,
hogy ketten tudják majd egyszer
egymás mellett
egyetlen tekintetbe foglalni,
mi az igazi semmi-tétel,
mi abból a betonból
töredezett darabokra,
a semmi szilánkjai
a szem előtt, hogy tömörültek
pontokba, hol ott és ott
kong a rajongó,
s amit a visszanéző
darabakarat
maga szelídségébe von bele.

A körforgás
ezeket
rengeteg
rángásba tömöríti,
ősgörcsökből réved
a kitárulás
valódi borzalma,
mit tett magával az a boldogtalan,
ki tudta magát egykor,
és sosem feledte úgy,
ahogyan ezt eddig
róla mindenki tudta.

Pilled a puha odafordulás,
majd belelát valamit a dobozba,
mi azt ami, önmagát a másikból
végső akaratnak tudta,
és hazudta.
Végül mégis elengedi,
és ő van és vannak neki.
Így.

Rosszba gabalyog a fordulat,
és csakazértis jóba teszi magát bele,
hogy egyetlen kedves mosolyba
varázsolja mindig, mindig,
most, most,
mi azt akkor,
a szégyenteljes
végső igaz imát
kínos kacagásba
fullassza.

Telik a dobogás, így vagy úgy:
felébred.
És ő, ő, mindig, ő, Ő.
Ő.
Ő ezt végig tudta.
Hagyta, hogy ez magából
úgy bomoljon ki,
hogy kettejük igazából
a szélsebes úgy tarolja a tájat,
hogy nem nézi le a nyájat,
és úgy tekintsen mindezek
döbbent sötétjére,
hogy egyszer lássa,
lássa,
az embert
önmagában.

Mi állat úgy, ahogy állat
eddig nem szegett le
önmagában senki,
ki lásson úgy, hogy tudja,
ki fogják nevetni,
ki üvöltsön úgy,
hogy tudják mégis
ő magából nem istent üvölti,
és
mégis nevesse egésszé
magából kifelé
a tagadást, ami egyet tagad,
ami másikban rejlik.

Tartja, és érzi,
sejti, és tépi,

és tudom,
tudod,
tudja,
tudjuk,
tudjátok –

Hogy-hogy
Tudják
AZT
a
pokolból kibomló
kecses szorítást,
Egy rutinba
gázolt
napon
(úgy hogy ők is megértsék)

TUDJUK.

Egymásból
egyetlen vad tartásban,
el tudják mondani,
AHOGY ÉRZED.

És ezután
hogy viszik
tagjaikat
előre
tovább,
és úgy mondják
ki magukból:

Szeretlek.

 

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük