Vasas Marianna versei

Méltóságvers

Addig a percig nem görbülhet a hát,
míg fel nem emel másokat,
az igazi gyalázat peckes árnyát
sodorja el vágyforgatag –,
Nézd, miként hajlanak, ropognak,
hullanak gőgös ághegyek!
Alattuk nem terül el Holnap,
halmazuk mindent betemet.

De mondd, megleled az Egész talmi kis
részén rejtező földet?
Mit súgnak – neked súgnak-e bármit is
a gyönyörű gyökerek?
Honnan nőnek az életek –az eredetet becsülöd-e?
Vagy szegett virág és társad fölé tornyosulsz?
A Tragédia arcába belenézel-e? És tükörbe?
Néha azért még saját válladra is borulsz?

Vállalod-e, ha gyarló, képlékeny voltál?
Karoltál már fel élőlényt sárból?
Fájlalod-e, ha méltóságba tiportál?
Szeretsz-e, nem csupán a távolból?

Nézd, miként mennek ők, figyeld csak léptüket –
ne csak figyelj: óvj is, ha meg tudod tenni.
Máson keresztül a szégyenteli üget,
görnyedt hát kell olykor, hogy tudj felemelni.

*

Jön, megy, marad

Szőke hajszálai a Napnak,
csomókban majd mind elhullanak,
már a madár sem olyan lenge és lágy
énekkel festi alá ezt az érát,
lassan a harmat is dérbe kövül,
de tavasz nyárnak, nyár ősznek örül,
csak az ember vágyik mindig másra,
nem kacsint semmilyen búcsúzásra…
Ha körbefonnak a nyirkos szelek,
melegséget jobban őrizheted,
ha fojtogat a fény, hát árnyat keress,
hogy göcsörtöt kibontva lélegezhess.
Bőrön túl sem az alkonykés sebez,
a körülmény egy recsegő lemez.

 

1 hozzászólás

  1. “Addig a percig nem görbülhet a hát,
    míg fel nem emel másokat” – bölcs, szép filozófia… Szeretettel olvastalak itt is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük