Veres Roland: Terápia

Csak motoros és női magazinok voltak a váróban. Volt nálam egy Chuck Palahniuk kötet, de éppen nem éreztem rá magam késznek. De találtam egy tesztet egy női magazinban. „Mennyire erős a kapcsolatotok?” címmel. Kiderült belőle, jól megvagyunk a magánnyal.
– Neked mi a bajod? – kérdezte a mellettem várakozó. Kezét tördelte. Arca fakó volt, mint a megszáradt galambszar. – Én őrült vagyok – mondta.
Tudtam, hogy nem az. Az őrültek soha nem mondják magukról, hogy azok.
– Őrült vagyok – mondtam.
– Az jó – mondta. Vihogott.
Elővettem a laposüvegemet a zakóm zsebéből. Munkára készültem, és előtte inni kell, mint a kőművesnek. Az asztalosnak. A sebésznek. Az újságírónak.
A falon néztem a festményeket. Amiket elmebetegek rajzoltak.
– Jó az a Marcel Duchamp kép – mondta a mellettem ülő. Karját reszelte egy körömreszelővel, mintha el akarná vágni az ereit. Körmei már teljesen rendben voltak.
Kijött a doki. Maga jön, mondta. Bementem az irodájába. Leültem vele szemben a székre. Tudtam, hogy jó orvos. A falon a diplomák megmondták. Én is kifeszítettem mellemet. Pólómon az állt: „Szabadítsátok fel Tibetet.” Angolul. A címke azt mondta: „Made in China”. Aztán rájöttem az egyik falra akasztott bizonyítványból, csak németet tanult.
– Szóval…? – kérdezte. Jó kis pszichológus trükk. Fejezd be te a mondatot. Aztán, amit elmondanál, elmondhattad volna a pultosnak is két sör között. Mondjuk, őt nem köti a titoktartás.
– Szóval volt ez a csodalámpa, amitől kívánhattam – mondom.
– Egy csodalámpa? – kérdezi.
– Nem is annyira csodalámpa. Inkább egy gines üveg. Megsimogattam. Megcsókoltam a száját. Aztán azt kívántam, minden úgy történjen, ahogy én kigondolom.
– Gyakori eset.
– Nem, az enyém egyedi.
– Persze minden alkoholizmus esete egyedi – mondja. Látom a fején, nem vesz komolyan. Talán azért, mert nem vagyok őrült.
– Hallgasson meg. Nem erről van szó. Piás vagyok, de ezért nem jönnék el orvoshoz. Ez más.
– Persze, hogy más. Mindig más – mondja. Pofán basznám. De látom a falon a diplomáit. Ő hozzáértő. Még kuponok is vannak az asztalán, amik segítő dezodorra adnak 20% kedvezményt. Toilette de odor.
– Na figyeljen. Be is jött – mondom – Minden úgy történt, ahogy akartam. Kicsivel kezdtem. Csak egy csülkös pacalt kívántam magamnak. A helyi vezetők főzőversenyt tartottak aznap. Na, abból nem kaptam. De amit ki akartak dobni maradékként az enyém lett. Nem volt maradék íze. Igazából finom volt. Legalábbis akkor kielégített.
– Most állati belekről fog beszélni? – kérdezi a doki.
– Hagyja, hadd folytassam. De maga is csak az egyik részét nézi a dolgoknak. Volt benne csülök. Nem figyel?
– Folytassa.
– Aztán kívántam egy nagy házat. Három autót. Egy dögös, de okos csajt. Mind összejött.
– Dicsekedni jött?
– Nem. Itt kezdődtek a bajok. Minden jól ment. Boldog voltam. De kezdtem unatkozni. Áthívtam a barátaimat. Ők hozták a haverjaikat. A haverok haverjai összetörték a három autót. A srác, aki megdugta a dögös, de okos csajomat, cigizés közben elaludt, és felgyújtotta a házat. Akkor már nem unatkoztam.
– Ezt is kívánta? – kérdezi a doki. Elővett egy poharat. Töltött magának egy whiskyt. Rágyújtott egy cigire. Unatkozott. Mert többnyire csak akkor csinálja ezeket az ember. Én is elővettem a laposüvegemet. A ginből volt benne. Azt kívántam, bár máshol lennék. Pedig önszántamból jöttem ide.
– Valahol igen. Ezt kívántam. Untatott a dolog. Még a jakuzzimba is belefingtam, hogy jobban bugyborékoljon. Meguntam az autókat, a házat. A gazdag életet. A dögös, de okos csajom meg okosabb volt nálam. Ő lelépett ebből. Akkor kívántam azt, hogy híres író legyek.
– Maga író? – kérdezi. – Ez sok mindent megmagyaráz.
– Igen. Híres író lettem. De híres írónak lenni nagyjából olyan, mint becsületes politikusnak lenni. Semmire nem mész vele. Akkor kezdtem el durvábban inni. Basszus, doki maga nagyon tud. Pedig mondtam, hogy nem fogok az alkoholizmusomról beszélni.
– Maga nem őrült – mondja.
– Tudom. Ezt tudja kint az a nem őrült is, aki azt mondja magáról, hogy őrült. Megbeszéltük egymással. Csak ő nem kért érte pénzt, mint maga.
– Maga nem őrült, csak ember. Amíg nincs semmink, küzdünk. Amint mindenünk megvan, elvesztettük életünk értelmét. „Ember küzdj és bízva bízzál.” – mondja.
– Doki, ezt melyik dalszövegből szedte? Ja, vágom, a Depresszió zenekar.
Beleiszik a whiskyjébe. Azt mondja, dobjam el a gines üveget. Tegyek valamit az életemért, ne csak kívánjam.
Kezet fogok vele. Keze olyan, mint egy halott, hideg hal.
A folyosón azt mondom az őrültnek:
– Nem vagy őrült, csak ember.
Erei helyett a körmeit kezdi el reszelgetni.
Belehúzok a ginbe. Azt kívánom, bár elfelejteném ezt a napot. Hasonlót kíván minden ember. Össze is jön nekik. Ahogy nekem is a kocsmában a hetedik feles után. Keserű sörrel keverve.
– Miről is beszéltünk? – kérdezem tőled.

*Első közlés

©Márkus László