Vigh Krisztina versei

A ház
 
Egyszer rajzoltam egy házat,
semmi különös,
kémény, ablakok, kis kert,
teljesen szokványos.
Régóta laktunk benne,
a falakra rásárgult a közöny.
A függönyökben itt-ott még
kapaszkodott anyám sóhaja,
a sarokban titokká kövülve
térdeltek az esti hallgatások.
Dohos szaga is volt, meg minden.
Sokáig őrizgettem, egészen
belegyűrődött a lelkembe.
Az idén lomtalanításkor kiteszem,
darabokra tépni még mindig nem tudom.
 
*
 
Fáradtan
 
reggel óta esik,
tengernyi fájdalom hull alá,
lecsorog az ereszen,
átmossa a szíveket,
kiteregetett érzések áznak
a kifeszített időn,
víztócsák tükrén szétpattanó
buborékok táncolnak,
figyelem, mennyire nincs
összhangban ez a vidámság
a szürkére fakult valósággal,
nincs bennem sem lázadás
sem ellenállás,
magamhoz ölelem a hiányod,
jó egy kicsit fájni most,
elringatni szívemben a féltést,
ahogy lassan lehunyja szemem
ez az elfáradt este.
 
*Első közlés

2 hozzászólás

  1. szépséges sorok, finoman magadévá teszed minden érzést mit rejtenek az első olvasatra

Comments are closed.