Zajácz Edina: Pitypangok

– Egyik láb, másik kéz – suttogta magát biztatva Liza, és akár egy macska, sietve felkapaszkodott a létra legfelső fokára. Meztelen talpacskája alatt nyikorgott egyet az ócska létrafok, amit még a nagyapja tákolt valamikor legénykorában össze, mintha nem akarná, hogy a kislány meglássa, ami a szomszédban történik.
– Verd agyon mindet! – sikoltozta Böske néni olyan kétségbeesett hangon, mintha a világháború tört volna ki, és közben össze-vissza szaladgált a sokat látott szőlőlugasok zöld levelei alatt.
Jóska bácsi idegesen szaladt a nagylapátért, azzal nagyon sok mindent megold falun az ember, most éppen eltakarítja az útból a nem kívánatos kiscicákat
– A franc egye meg ezt a sok rohadt dögöt, hogy megint idefialt a nyomorult… Az idén már másodjára! – mérgelődött az öreg. Még bekapta az utolsó falat szalonnát, és trágyától bűzlő csizmájában megállt a csöppnyi állatok előtt. Semmit sem láthattak a világból, akkorkák voltak, mint a fazékban nagyra nőtt túrógombócok, szorosan egymáshoz bújva várták a következő pillanatot, miközben anyjuk csecsét kutatva akartak kortyolni az élet zamatos ízéből egy keveset, de nem mindegyiknek jutott erre ideje.
Jóska bá’ sóhajtott egyet – már megint munka van -, és magasra emelte a lapátot.
Nem gondolkozott, körül sem nézett, így nem vette észre, hogy a szomszédban nyaraló Lizácska, aki éppen csak öt éves, mindent figyelmesen végignéz.
Egymás után csapott a nyivákoló kölykök fejére, minden csapás után egyre csendesebb lett az udvar. Parányi vércseppek virágoztak a mozdulatlan kis testek körül, akár a mennyországban a lángoló pipacsok.
– Üssél rá nagyobbat, nehogy megmaradjon! – kiabálta parancsolón Böske, és közelebb ment, hogy lássa, jól végzi-e az ember a munkát.
Böske fogott egy üres táposzsákot, egyenként belehajigálta a döglött kismacskákat, majd odafordult a férjéhez, aki már a lapátra támaszkodva pöfékelt, ma még alig volt ideje rágyújtani, ez csak a második doboz cigaretta, pedig már elmúlt dél.
– Vidd a kert végibe, oszt ásd el a zsákot! Nem kell ide macska, nem való semmire, csak eteti az ember, még az egeret se fogja meg, olyan lusta dög, mint te! – korholta az öreget, miközben a nyárikonyha felé sietett.
Az asszony mintha zajt hallott volna a szomszéd felől, oldalra pillantott és meglátta a mozdulatlanná dermedt kislányt a létra legfelső fokán. Kis keze remegett, az ujjai között csorgó dinnyelé rózsaszín cseppjei könnyeivel keveredtek.
– Nem takarodsz onnan, mocskos kölyök! Mit leskelődsz, nekem ne tátsd itt a pofádat! – kiáltott Lizára az asszony.
Liza szótlanul lemászott a létrán, senkinek sem szólt arról amit látott, de estére néhány szál  pitypanggal a kert végébe sietett. Megkereste a friss földtúrást, és elültette rajta a sárgafejű virágokat, mind a hatot, minden cicának egyet.
Néhány évtized elteltével még mindig maga előtt látja a védtelen jószágokat, ahogy vérző buksijukkal a föld felé hajolnak, majd megadóan elnyúlnak rajta.
Ezek a képek kísérik reggelente, miközben kávéját kortyolgatva arról olvas, miért ne menjünk cirkuszba, és hogyan mentsük meg az orángutánokat.
Jóska bácsi és Böske néni ma is korán ébred, bármelyik pillanatban készek magasra emelni a lapátot, és eltakarítani az útból a haszontalan állatokat.

*Első közlés

Nem érhető el leírás a fényképhez.

© Kelebi Kiss István – Jónás