Apróra vágott, összesodort az élet. Csendben szívom el. * elfogyott már minden bánat az ég könnyezik csak utánad lélekeső életerő ismeretlen tiszta jövő elfogyott már az utálat nincs könny, és nem bontok szárnyat jégtemető átölelő reménytelen rút szerető * Forró, édes hajadba sírnám minden kósza vágyamat. Beléd simulva, ölelve súgnám,Tovább…

Nem mindegy Milyen csendbe milyen zaj szitál? Egy tekintet hova ráncigál? Meddig jó még ez a testkabát? Hogy indulunk, mi van odaát? Mi lehet mi jobbá alakít? Tudunk-e már erről valamit? Ránk illenek-e a vágyaink? Szétfújhatják-e az álmaink? Jól látjuk-e azt, hogy kik vagyunk? Megbecsüljük-e mindig magunk? Méreg vagy gyógyírTovább…

Ahogy a méltóság belehalványodik a döntő pillanatokba, látod határát keretednek, kifelé sújtod úgy a választ, hogy azt nyújtsad, aki vagy, akiért szeretnek. Még gabalyodnak a szálak, még a csomót ránthatná valódi lábad, hogy várjad a választ, hogy az légy, akiből szeretnek. Oldalra taszít az érintés, minek csomóját, az abszurditás tétovaságaTovább…

A ház   Egyszer rajzoltam egy házat, semmi különös, kémény, ablakok, kis kert, teljesen szokványos. Régóta laktunk benne, a falakra rásárgult a közöny. A függönyökben itt-ott még kapaszkodott anyám sóhaja, a sarokban titokká kövülve térdeltek az esti hallgatások. Dohos szaga is volt, meg minden. Sokáig őrizgettem, egészen belegyűrődött a lelkembe.Tovább…

Anyám emlékére nincsenek szavak. Sóhajjá válik, kimondatlan marad minden dal, ima, áhítat. Megreked a könny, ahogy a pillanat, mely elringatta, már semerre nem halad: áll az idő azóta a dermedt ég alatt. Anyám emlékére nincsenek szavak, de mindörökkön a szívemben marad – mint rejtőztem egykor én óvó szíve alatt. AnyámTovább…

tenyered temető kő és víz álló világ vagy testetlen zokogás árnytalan fekete fa tenyered temető kő és víz fehér vagyok fehér legbelül /anyám sírjánál/ * rajzolgatok tollal ceruzával olyan ez a vonal végén mindig van valaki olyan kukkolásféle libikókás szimbóleum rövid értés hanyatló csend játék még is heve hava valaminekTovább…

Kihalt a csend, hiába dörömböl kapuján az est lélegzete, a hold épp a csillagokkal flörtöl, hulltukból csöppnyi fényt mentene, mitől a sötétség gyúlna lángra, mutatva a semmi hol lakik, és a szálló csend alá beállva csak beburkolóznék nyakamig. Állnék, mint ki idegenbe tévedt, – a világ egy apró fénysziget –Tovább…

Mindenki oly bölcs és megfontolt, nekem nincs megfelelési kényszerem, titokzatos az éj, vigyorog a Hold – csak furcsa késztetések és érthetetlen indíttatások hevenyésznek a mérlegen. Ami élő, mindent felfal, ami mozdulatlan, már holt – élet híján minden mondat alaktalan és helytelen. *Első közlésTovább…

Utolsó üzenet Anorexia levélben búcsúzott a baráti társaságtól: „Kezdetben fehér húsú, formás, kerekded barokk ideál voltam. Puha párnák, izgis szalonnák borították a csontvázamra jócskán tapadó hús és hájfonatomat. Először hetente öt kilogrammot fogytam. Az ingerlő, húsos és lány pacnicskák vékonyodtak, majd összezsugorodtak. Már két ujjammal sem tudtam fogást találni zörgőTovább…

– Egyik láb, másik kéz – suttogta magát biztatva Liza, és akár egy macska, sietve felkapaszkodott a létra legfelső fokára. Meztelen talpacskája alatt nyikorgott egyet az ócska létrafok, amit még a nagyapja tákolt valamikor legénykorában össze, mintha nem akarná, hogy a kislány meglássa, ami a szomszédban történik. – Verd agyonTovább…