Aknai Tamás: Angyalember és Emberáldozat

Angyalember és Emberáldozat

Zvolszky Zita kiállítása a siklósi vár reneszánsz termeiben . 2017. október – 2018.március.

 

„Csak attól jöhet igazi cselekvés, aki szabadon vállalta,
hogy cselekszik, és vállalni tudja ezért a felelősséget is.
Csakhogy a szabadság vállalásának – ma is, mint mindig –
tragikus ára van, és a tett szabadsága ellenállásba ütközik;
megjelenik a tragikum, a cselekvés tragédiája – és
e tragikumot vállalni kell! Mert mi másnak kellene lennie a
művészetnek, mint a katalizátorának mindazoknak a robbanási
lehetőségeknek, amelyekben az önmagát megteremtő és kirobbantó
tragédia transzcenzusa megszerveződik!
Nyiss utat a kétségbeesésnek!” – fogalmazott Érmezei Zoltán (1955-1991)
a Pauer Gyula nagyatádi tábláihoz írt cikkében[1].

 

Valóban. Riasztó felelősséggel ruház fel valamennyiünket az, hogy tökéletesen tisztában vagyunk választásaink, döntéseink önkényével. A fogyasztási fétistárggyá váló Marilyn Monroe öngyilkossága éppúgy további alkotásokhoz vezetett, mint a Vörös Kína kulturális forradalma, a végtelen számú kulturális spekuláció a Holokauszt és Hirosima utáni időszakból, amely a lehetséges tömeghalál, a járványok rémségeivel, félelmével volt beoltva. A műveken szerepelnek a tömegtermelésre hivatott reprodukciós technikák, a sokszorosítás, szerialitás tényei, miképpen a régi vágású hitnek és bizalomnak a nyomai az egyedi, kézzel megcsinált mesterművekben. Emellett itt van a dokumentációja a modern természeti és társadalmi katasztrófák történetének is. Egy repülőgép lezuhant 1962. június 4-én, 129-e haltak meg. Festmény-újságcímlap készült az eseményről. 1980. november 23-án a nápolyi földrengésről képet festettek, ott tízezer ember halt meg. A halál legújabb kori változatainak tágas leltárával nyugtalanítottak a művészek, amikor számba vették a gyilkoló fegyvereket a revolverektől a késekig, az autóbaleseteket, a magas házak összeomlását, öngyilkosságokat, ételmérgezéseket, vagy olyan speciális technikai rémségeket, mint az atombomba robbanása vagy az elektromos szék.

Holokauszt II A fürdő 2015

 

Létrehozták a veszélyeztetett „fajok” művészi – esztétikai értelemben nyugtalanító antológiáját is. Nyomukban utalásokkal rendelkezünk a földi természet, gazdaság és emberi élet megőrzését hirdető mitikus alakokról, mint a Mikulás, vagy ellentéte, Drakula gróf, Uncle Sam és Miki egér. Ma már nincs kétsége senkinek afelől, hogy ezekben a figurákban a jól és rosszul gondolkodó lények jelennek meg, kulturális idolok, egy korszakhoz tapadó jelképes értékű jelek. Ilyen jelentésekkel rendelkezik az Utolsó vacsora, a dollár bankjegy, a sarló és kalapács motívum. Ehhez kapcsolódnak az erőfeszítések nélkül létrehozott rajzok ezrei, amelyek feltérképezik az ötvenes és nyolcvanas évek lehetséges képi jeleit Ezékieltől, Krisztustól Buddháig, a mell protézistől a homoszexuális férfiszexig. Nem kerül el/meg a művészet manapság egyetlen esszenciális alappontot sem, bárha azok a korábbi tájkép, vagy portréfestés, esetleg csendéletfestés kategóriáihoz tartoznak. Birtokba vesz minden tematikát, saját nyelvi készségeinek szempontjából vizsgálja a bennük lévő lehetőségeket. Létrehozza aztán magának a korszaknak a nyelvezetét is, a mostanáig eltelt néhány évtized vizuális közlésmódját. Amelyhez Zvolszky Zita munkái elidegeníthetetlenül tartoznak.

 

  1. október 5-én a Siklósi Vár Galériában megrendítő mondatokkal vezette be az alkotó, Zvolszky Zita Angyal – Ember – Áldozat címmel összeállított kiállítását. Siklóson 1944. április 26-tól a német megszállás szomorú következménye volt, hogy május közepéig gettókba zárták a járás zsidóságát, majd deportálták őket németországi megsemmisítő táborokba. A Siklós polgári lakosságának jelentős részét kitevő zsidók közül nagyon kevesen tértek vissza. Az ő emléküket is felidézve rendezte és nekik ajánlva mutatta be Zvolszky Zita, a siklósi születésű festőművész a vár reneszánsz emeletének három termében rendezett kiállítását.

 

Nem egészen egyszerű feladat annyi műfaj, annyi forma, a Zvolszky Zitával és velünk együtt művészi alkotómunkát folytató csoport közegében érvényesen érvényesíteni egy kiállítás mondanivalóját, miközben körülvesz bennünket egy rettenetesen bizonytalanul rögzíthető fogalom, élmény: a „kortársságé.” Látjuk a sokféle forrásból táplálkozó problémahalmazt. Méret, irányulás, anyag, funkció-felfogás és világnézet szerint is az. De aki ebben a mostani tizenéves művészeket és százéveseket is magába fogadó térben él és alkot, az mind kortárs. Ezek a fiatal és idős muzsikusok, balett-táncosok és fotográfusok, installálók és videókészítő konceptualisták, a határterületek intermediális gyűjtögetői és gyújtogatói nemcsak egymás kortársai, hanem a közönségüké is. Ugyanakkor Zvolszky Zitával és e sorok írójával együtt kortársai azoknak az örök életre ítélt monumentumoknak is, amelyek műemlékként körülveszik őket, amelyeket múzeumokban és magángyűjteményekben láthatnak és nem láthatnak. Amit múltnak tekintünk, néha okkal: élő múltnak. Nem kell e tárgyban elbátortalanodnia senkinek, aki most fedezi fel magának az egyiptomi piramisokat, annak az „idő mély kútjába” tekintés válik kortárs-élménnyé. Kortársaink a piramisok. Nem olvasható ugyanis más ki azokból a szövegekből sem, amelyeket a különböző alkotási területek ismerőinek avatott tolla vetett a papírra.[2] Az előzmények és körülmények mintha leválaszthatatlanul ott élnének a jelen tetszőleges pillanatait közvetítő, most megszülető alkotásokban, amelyek ezután lassan múlttá, újabb gesztusokkal meghaladható minőséggé lesznek.

Nemzedékek

 

Zvolszky Zita kortárs művész. A „kortársság” – mint említettük – részben a parttalan időben sugárzó élmény. Ugyanakkor van olvasata, amely éppenséggel ennek a tetszőleges végtelenségnek és korlátozhatatlanul emocionális kapcsolatrendszernek az ellenkezőjeként hat. A „kortársság” nemcsak élmény, hanem adottság és készültség is. Arra, hogy a mindig adott, öröklött értékek valami módon megújuljanak, hogy a történelem felé tett „hátraarcnak” kiegészüléseként a jövő felé is képesek legyünk üzeneteket mondani legújabb pozícióinkról. A „kortárs” különös terminus és különös eszme. Részben a kulturális és művészeti világban ma is érvényes harcos gesztusok rendszere. Részben szinonimája és helyettesítője a modernizmusnak vagy a modern mozgalomnak. Részben szociológiai természetű érzékeltetése a bármely támogató nélkül is elkötelezetten aktuális társadalmi igazságokat kifejező alkotó tevékenységének.

 

A kortársság? A modernség eszmevilága, ami a huszadik század elejét jellemezte, alig értelmezhető a huszonegyedik század induló tendenciáira vonatkozóan. 1980 körül az avantgárd eszméje teljességgel meghaladottá vált. Azok számára, akik még hittek abban, hogy a művészet rendelkezik valamiféle forradalmi (vagyis a viszonyokat radikálisan átrendező, megváltoztató) erővel, esetleg funkcióval, keserű lehetett a felismerés: éppoly hamis bizakodás ez, mint a nyolcvanas évek radikális cselekvőképességében.

 

A kérdés azonban sokkal összetettebb, finomabb, mint azt az előbbi kijelentések sejtették. A modernizmus haláláról, és evvel együtt a művészet végéről a huszadik század folyamán folyamatosan beszéltek, illetve meghirdették azt többször is különböző proklamációkban. A „kortársság” – tapasztalhatóan nagyhatású élmény és inspiráció – azonban, mint a mitológiai főnix-madár mindig elő is készíti önmaga feltámadását. A „kortársság” élményének ciklusokba rendeződő friss-egészséges és érett, majd haldokló szakaszai mindig ugyanazon ígéretekkel és bekövetkezésekkel él. Az új, váratlan, sohasem érzékelt valóság, az ismeretlen jövő éppúgy biztosítja izgalmait, mint ahogyan begyakorlott toposzokká, ismételhető és köznyelvivé váló fordulatai fáradságba göngyölt valahová tartozásának vágyát sejtetik.

 

Zvolszky Zita művésszé válásának az emlékezésben természetes, érzelmekkel jócskán körülvett folyamata a család, a mesterek felidézésével éppúgy színeződik, mint a „tanult”, vagy elemeiben éppenséggel sajátként megidézett „történelmének” mozzanataival. Katalógusok, interjúk, dokumentum felvételek érzékenyen követhetővé teszik a Barcsay-díjas képzőművész alkotói életútját. Ennek tényleges, adatszerűen konkrét részleteire csekély számú utalással van a mostani kiállítás. De vannak azért ilyenek. A pécsi művésztanár, Vida Dezső, a nevelő, a rajzoló, a pedáns és visszafogottan közéleti ember mindig tevékeny alakja éppúgy feladatot kap a kiállítás felállította „angyali rangsorban”, mint az édesanya égit és földit összekapcsoló képe, vagy a szerelmes rajongás gravitációs viszonyokra fittyet hányó, ámde evvel együtt az elmúlás szomorúságával telített ábrája. A belső, egyéni időszámítás és a történeti idő egymásra másolódásának, a bennük bekövetkező történések sűrűségének és egymásra vetett árnyékaiban, kitakarásaiban mindkét idő-kiterjedésből származnak ismert és ismeretlen mondanivalók.

 

Az elbeszélések természete az utalásokban gazdag, képes beszédé, melyben a mesemondás szabályai inkább feltűnnek, mint az érzelemmentes számbavételé. Emiatt ez a „természet” értelemszerűen lebeg a valóságos és tárgyi-anyagi lényegű talapzat „reális” tömegvonzásától mentesített felülete felett, sőt talán ettől távolodó mozgásban van azokba az irányokba, melynek festőileg jelzett és ugyancsak létező tényleges kiterjedéseiben már nem a „földi” – legfeljebb öt – dimenzió valószínűségei következnek be. Az Angyal a táborban a szellemi-lelki megszabadulás, a „kiszállás kísérletének” történelmi dokumentumokban rögzített állapotából, a fekete csíkos rabruhát viselő fogolynak – mint Szent Péter alakmásának – valódi „dolga” immár csak a szabadítóként szóba jöhető szárnyas angyallal van. A Kondor Béla kezdeményezésére lendületbe jövő vonal-alapú előadás, vagyis a rajzi elemeket festői szerepben felléptető gyakorlat tematikusan szűkebb, a „vészkorszak” jórészt kimondatlan mitológiáira összpontosító formában jelenik meg Zvolszky Zitánál. Festésmódja azonban gazdag komplementer kontrasztokban (sárga-kék tónusváltozatok) is érzékelteti az ellentmondásoktól megszabadító béke küldöttének nem evilági eredetét, a földi rab eszményítéstől mentes, a szabadulás, szabadítás számára is kiszolgáltatott helyzetét.

 

Hogy a rajzosságnak, a vonalban rejtőző sokértelmű formatartalmak feltárásában milyen komoly jelentőséget tulajdonít Zvolszky, mutatja a 2014-es Pihenő vándorangyal. Festmény léptékű rajz, barna krétavonalakkal felerősített fekete vonalhálózat, amelyből a rettegés állapotának emlékei éppúgy előtűnnek, mint a jelképes értékű elhúzódás, begubózás minden „külső” jeltől megfosztott test-állapota. Ebben nem földi, hanem a spekulatíve előállított „égi eszközök”, a szárnyak héja jelentheti egyedül a várható „rossz” zuhatagjaitól remélhető védelmet. Az angyal alakja, lendületes formaalakításra felhatalmazó készségek és magabiztos anatómiai tapasztalat vázolja fel a „táborlakó” ikonográfiai hagyománnyá váló alakját az angyalban is. A kiállítás címében megjelölt azonosság képzet nyelvi formaváltozata: „angyal-áldozat” tökéletesen megragadható a képben. Akiben ezért ott látható a pompeji vulkáni hamuban megőrzött, a kapucinus kriptákban tömegesen rejtőzködő aszkéta szerzetes, Jeanne Lévy 1942-es, táborban festett képeinek (Hálóterem és Konyha), George Segal emlékművének (Holocaust Emlékmű 1984. San Francisco) vagy éppen a kortárs Anthony Gromley 1991-es Mezőjének nyoma. A lelki terhek súlyától időről időre szabaduló alkotó azonban még a „könnyebb” élethelyzetek felszólítására született művek esetében is csak részben szakad el az említett fájdalmas fogalmazásmódtól. Az elmúlás természetellenesen kikényszerített tragédiáját felidéző alakok betöltik az emlékezés terének nagyobb részét.

Pihenő vándorangyal

 

Ha nem, akkor is ezen az emlékezésen kell áttörnie a fénynek, ami a dráma jeleneteinek és szereplőinek feladatát a megmaradásból következő funkciók megvilágításával teszi pontosabbá. Az emberekre irányul. Ténykedéseikre, érzelmeikre. Szenvedélyre, mint a Szerelmes angyalok esetében, akik az egyik legteljesebb értékű, mindenen át- és túlemelő energiájú emberi megnyilvánulás szíjas-szalagos izomtekercseivel, keveredő végtagjaival és az extázis hangulatával, figuráik szinte az „égi” menedék szolgáltatásának üzemszüneteként hánynak fittyet eredeti küldetésükre. Az Ülő akt láttán kapja fel a fejét a néző, hiszen a munka ugyan a vonalrajz meghatározta „keretben” és mintázatokkal valóban „csak” egy felhúzott lábú nőt mutat, a vonalak azonban érzékletesek, a vékony női test minden tájának a kroki frissességével és őszinteségével megfogalmazott plasztikai „íze” van.

Ülő akt

 

Mi minden van feldolgozva ezekben az „ízekben”? Szerettük volna, de Kelet-Európa mégsem vált egységessé, a felszabadulások után a kiállításon is felidéződő képek miatt jellemző volt rá a depresszió, a politikai elnyomás, az igazi integráló erőnek a pesszimizmus mutatkozott, az elhasználtság, diszfunkcionalitás és déja vue élménye. Mindezt többnyire a fekete humor, irónia takarja el, valamint szellemi természetű, esetenként a rekonstruáló-gyógyító jellegű ambíciók sora. A historizáló – univerzális rekonstrukció és a pszichológiai gyógyításvágy teljességgel nyilvánvalóak Sigmar Polke, Francesco Clemente, Jiri Dokupil, Jannis Kounellis, Anne és Patrick Poirier vagy Joseph Beuys műveiben. Vannak néha következményei a misztikus természetű „emlékezésre méltóság” kultuszának is, hogy ellensúlyozza a történeti tények súlyát, mennyiségét.  Ezek a princípiumok éltetik Mimmo Paladino vagy Anish Kapoor rendkívül különböző műveit. Gyakran színpadias a nihilizmus, ami a kortárs mindennapiság nihilizmusának élményét közvetíti. A megélt dolgok teljességének érzéke ebben a művészetben párosul a reprezentáció teljességének késztetéseivel, megjelenítési kényszerével. De rengeteg apátia van a reprezentációban, irónia az elidegenült reprezentációban. Van nosztalgikus és/vagy narcisztikus nihilizmus is, ami alapvetően a vizuális művészeti funkciók fogyatékos szerepével függ össze, valamint a reklám általános dominanciája miatt visszaszoruló szubkulturális, kísérleti-alternatív szerepekkel.

 

A kulcskérdés azonban, az, hogy az európai művészet más valóságértelmezési talapzaton képzeli el feladatának betöltését, mint az amerikai. Zvolszky Zita európai művész. A valóság viszonylagos idősíkjainak modern eszméjét a holokauszt messzire kisugárzó, és közvetetten is erős élménye következtében mély odaadással építette be műveibe. Ez az élménytér és élményidő alkalmas közeget teremtett érzékenysége számára, miközben a valóság tapasztalata nem kevés hitetlenség kezelését is jelentette. Még részletesebben és a kiállított képekből is kiolvashatóan: a jelenkor történeti valósága a múlt históriájával összefüggésben aligha átélhető valamiféle invariabilitásként. Minden determinált.

 

A Zvolszky típusú európai nem hiszi, hogy volna mód, amellyel meg tudja haladni ezt a determinációt. A világművész brit, az amerikai hajlamos úgy kísérletezni a jelennel, mint valamilyen magában való dologgal, amelynek legfeljebb a jövőre nézve vannak következményei. Múlttal nem. Ez a szemlélet értelemszerűen megváltoztatja az idő realitásának értékelését.  A jövő kevésbé nyilvánvaló kimenetelű valóság a jelenkori Európa kultúrájában, mint Amerikában, jobban mondva Közép-Európában inkább fátyolozza a múlt, mint máshol. Ezért azt is mondhatjuk, hogy a jelenkori közép- európai művészet jellemző minősége a nyílegyenes szókimondás képtelensége,  helyettük a stilizált, a kiszámított szólásmódok keresett eredetisége működik, az érzelmek kétértelműsége, a jelentések bizonytalansága. Az esztétikai értékű megnyilvánulások piramisában ezek a felső regiszterekben vannak. Ha ezek ma hiányzanak a magyar művészetből, nem is tudunk igazán kapcsolatot teremteni vele ott, ahol véletlenül rátalálunk. A kiállítás mindenesetre megjelenít számunkra valamiféle speciálisan poétikus „sötétséget”, amiben a múlttal összefüggő szinte valamennyi állítás és élmény elutasítóan viszonyul az „idő nélküli” posztmodern interpretációhoz, hitetlenkedik a „világos, tiszta információ” láttán. Ez az „új sötétség” a maga intimitásaival és váratlanul feltörő szomorúságával, lélektani eredetű konfabulációival elválaszthatatlan a régtől fogva érvényes európai pesszimizmustól, de annak felvilágosultságától, cinikus tónusaitól is.

 

A kiállítási környezet-e az oka, vagy a késztetés, ahogy Zvolszky egyéb munkáival tanít látni, nem tudom pontosan, de még ezen a felületen is érzékeljük, a fényen átszűrve is megtaláljuk maradványát a szenvedés-szorongás páratlan biztonsággal közvetített jelzéseinek. Vagy ha nem éppen azt, akkor azt, ahogy még az erotikusan aktív forma is átitatódik a fájdalommal. Hideg fejjel csupán méretezési kérdést látunk itt: a normánál keskenyebb forma a feszességet, szorítást, stb. „fejezi ki”. Miközben egészen tiszta, keveretlen és kevert színek: erős vörösök és kékek, narancsok, okkerek, stb. kerülnek a vonalak kialakította emberi alak „rámájába”. A bevált és hatásos módszerből, az ismétlődésekből következő banalitás és a jobbára rögtönző  előadás egyedi érdekességeinek különös keveredése következtében majdnem mindegyik Zvolszky munkában feltaláljuk ezt a figyelmet ébren tartó izgalmat. Az Ülő akt és a Chat (Csevely) alakjainak színessége és tematikai „mássága” ellenére is őrzi az anatómiai minta eredeti és öröknek látszó egyoldalúságait, azt a látáskonvenciót, ahogyan a vészkorszakokban látni vagyunk kötelesek az ember fiát és lányát. Ideális, éteri harmóniát sugároz a Szerelmes angyalok című kép. Őket nézi a járókeretbe kapaszkodó Mama-Angyal hatalmas, ám földbe gyökerező szárnyakkal: a legnagyobb energiát sugárzó kép – a Világról, s benne mindenkiről gondoskodó Ősanya archetípusa ő. A Mama Angyal újracsak a személyes élet egyik középponti jelentőségű kapcsolatának a mementója. Vigyáz a siklósi várba költözött összes Angyalra, Emberre, Áldozatra – 2018 márciusáig. [3]

Mama Angyal

 

Zvolszky Zita a kiállítás tereiben a képek, grafikák egymással a megszokottnál indokoltabb, filmszerű párbeszédbe elegyednek. Valóban. A gördeszkás Szelfiző angyal angyali mivolta és köznapi járműve birtokában könnyen siklik át az emlékek és ténytörténet kiterjedésein, miközben kockáztatja, hogy maga is kiközösített, megsemmisítésre ítélt áldozattá váljon. És kisvártatva megpillanthatjuk őt, alteregóit egy zsúfolt marhavagonban. Ez a felfoghatatlanul létrejött és működésbe lendülő világ egyféle, egyirányú és kizárólagosságra törekvően hatékony megoldást ismert csak, a „végmegoldást”. Ami a „drámai abszurd” közlésmódjának Zvolszky Zita által is művelt változatának megszületéséhez is vezetett. A hihetetlennek elhihetővé válásával a „semmi” hatalomátvételének élménye és tapasztalata egyszerre vezetett a globális érvényességű cinizmushoz, illetve egy – az élet mindeddig érvényes, természetes fizikai és erkölcsi törvényeivel – szembeforduló magatartáshoz.  A Túlélők a teraszon című festmény három nemzedéke, formai összetartozásuk rajzban, színes festékfoltokban, érzékenyen friss gesztusokban megfogalmazott alakjaik viszont az „embert” átemelni látszanak az Áldozat és az Ember számára fenntartott osztályozás szűk csatornáin, érzékeltetik a hajlamot a „békévé oldó emlékezésre”…

Gördeszkás angyal

 

Párbeszédeket kezdeményezünk. A kultúra szövetében az egymáshoz kapcsolódni nehezen képes jelek sokjelentésű szemrehányásként közvetítik az embernek megértésre és gondolatcserére irányuló sokszor hamis szomjúságát, a valóság és az igazság megragadására irányuló gyakran felszínes indulatait. De minden érthetetlen mondat, hiányos tényfeltáráson alapuló helyzetleírás, téves következtetés felszólítás a dolgok rendbetételére. Van feladat bőven, mert nem oszlik a homály. Ma az esztétikai minőség visszamenőleges érvényű vigaszként látszik szolgálni, a jelen elviselhetetlenségig összetett információs és tapasztalati terhet jelent, melynek súlya alatt az emberi agy mármár felmondja a szolgálatot. A kultúrából szükségszerűen kimarad, vagy benne önkényessé válik az esztétikai érték, mert az életből is kimarad vagy önkényessé válik az értékek talapzata, a rend, a tájékozódás szándékával felismerhető irány, a tiszta vágy, hogy „köszönthessük egymást a béke jelével.”

————————————————————————————————————————————–

[1] Nagyatád, 1978 nyara. – Budapest, 1983 tele. In: Artpool Letters  8 , 1984. február.,  27.old.

[2] A kultúra világa – Az emberiség története  ( Szerk.: Babits Antal, Hevesi Gyula, Köpeczi Béla) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó (Budapest) , 1963., S. W. Hawking  magyarul is megjelent könyve,  Az idő rövid története – Az Ősrobbanástól a fekete lyukakig (Akkord Kiadó, 2003) J. B. Hartle; S. W. Hawking, Wave function of the Universe. Physical Review D. 28 (12): (1986) című cikke alapján született.

[3] https://www.youtube.com/watch?v=eG7CzVNhBx0

*Első közlés