Albert Zsolt: Az ember aki utcának öltözött

Az összes hullám ami végighaladt
az ébredni készülő utcák falai között,
elviselhetetlen erejű fénnyel szikrázott
a belvárosi házak ablakain.

A buszmegállóban szatyrokat
támasztott valaki a pad mellé, épp
leértek lábai a rácsos ülőkék alatt
hömpölygő sajtsárga napfolyamba.

Csak utcaszínű öltözéke,
a vastag kabát, kitaposott bakancs
és egy piszkos usanka utalt
az őt körberajzoló évszakokra.

Egymásra ragasztott plakátok
foszlányai félig leszakítva lebegtek
a fülke falain, visszaidézve néhány
egymásba harapó hónapot.

Amikor a fény kitáncolt mellé,
időnként hunyorítva felnézett,
szemét dörzsölve. Nem könnyezett
csak a ragyogásra lett érzékeny.

A hirtelen előugró farkasok ünnepi
cincálása nem fáj úgy, mint fogak
nélkül éhesen nekilátni egy kidobott
félkilós száraz kőcipónak.

A reggel összerogy hamar talpai
alatt, úgy kileheli a szuszt az összes
alumínium sörösdoboz, darabja hány
összegyűjtögetett nyomorult forint.

Felhők szemében dagály feszül, alatta
szikkadt arca ráncain végigrohanó
idő folyókat terel. Elég az éjszaka,
de ha túléli majd lángot gyújt újra.

*Első közlés