Albert Zsolt versei

Jegenyesor

Nem halottak a Verseny utcai jegenyék, csak
ahogy fekete csíkot húz felettük a február, úgy
tűnik. Az út negyvenéves díszletei reszketve,
pucéran, még rá is játszanak a pusztulásra.

Csendbe ásva az úttestszéli télnek háttal,
száraz ágaikon mozdulni képtelen semmi ül.
Sorban, mint valami elgyötört, karóarcú lények
ruhaosztáston átmeneti kabátra várva.

*

Elárasztás

Mielőtt a reggel tele lesz füsttel, fent kinyílik egy zsilip
és a beáramló huzattal friss levegő érkezik a városba.
Belélegezhető égboltozat grammról grammra, több lesz
tőle minden létező, aki akar még élni az elterülő szmog előtt.

A házak fölött megtelt felhők, nehezen tudják magukban tartani,
de idővel majd elengedik az összegyűjtött keserű vegyületet.
Az első járókelők térdig gyalogolnak a hajnali éggel
elárasztott járdákon, az épületek között, a kifeszített égtükörben.

Ők egyetlen pillanatra még épp olyan ártatlanok, mint amikor
megérkeztek és az első lélegzettel lemosták róluk a magzatvízet.
Mármint akkor, ha túlélték az elárasztást. Mert ha az ártereken
az árnyékok nőni kezdenek, hirtelen megszólalni sem bír senki,

csak visszafordul saját sötét önmagába. A mutató úgy jár
óráról órára, ahogy az evezőlapát markolatát húzzák
hullámmal szemben, az ég pedig beférkőzik mindenhová,
a lelakott házaikba, a sötétséggel fertőzött szobáikba.

©Stipsits Ibolya https://www.facebook.com/Stipsits-Ibolya-Fot%C3%B3m%C5%B1v%C3%A9sz-336700570062213/