Asperján György: Fajom, emberiség

Fajunk rostáltan méricskél, neki mi jó,
mit diktál a rafinált evolúció.
A hordában társa torkának esve
primitív lényét sandán kicselezte
terelt állatként, mint a többi,
kit élelemként lehet ölni.

Erőltetve követ-pattintó tudatát,
kijelölt teret, egyelte saját faját.
Pelyvaként ne rettenjen a haláltól,
szüksége volt kreált istenre bárhol;
földön nem lelt, firtatta égben,
s kihasználta – imádva térden.

Mennyet képzelgett, pappal sem lett okosabb,
tarolni, torolni keresett okokat.
Mindent visszavezetett a haszonra,
ehetőt s tárgyat púpozott halomba.
Erősnek kedvezett az üzlet,
bár bűzlött belőle a bűntett.

Szolgálta szolgája: erdő, mező, vadak,
s elhitte buzgón, mind magasabban halad.
Bármit kifacsar, célját igazolja.
Mellőzte, hogy ez a bolygó a sorsa:
szerelte, rabolta, gyalázta,
űzte és magát vele gyászba. – –

Emberként embert öl, leskel csillagokat,
számlál távolt, galaxist milliárd sokat,
közben megannyi hull el itt mocsokban,
s lakhelye, a Föld, szennyétől kiloccsan.
Fegyver és gödör – ferde eszme:
tesz bármit, magának keresztbe.

Felejti, hogy állat, testvére a barom.
Génje munkál benne s rajta, mint hatalom,
gyártmánya, a tudat túl ősi program,
lefogja vágyban, megmártja piszokban,
s minden vétkes önzést kiszolgál,
ügyeskedve egyéni sorsnál.

Igazulna, ha idő maradna elég
lelkébe hasított és hanyagolt sebét,
s múltját a jövőjével rendbe tenni,
a jó megoldást a létből kilesni.
A gén örök, gépe halandó –
rejti titkát zárulva kagyló.