Asperján György: Hamis mentség

Szívünkben szerelmünk sötét energia,
összetart bennünket, mint párnát a ciha,
de álságos, mint minden a szent létezésben,
alig lettem s már törli az idő a léptem.

Körbenézek, de nem látom, hol a határ,
csak embertáj, mi körülölel, a határ,
a fa, a szél, hulló szirom merengve játszik,
de a végtelen törvénye rendez, kiált itt.

Egymásban keressük ezt, ébreszt szeretet,
álmodik jövőt, hozzá teremt gyereket,
s gyűlöletben vesszük észre, hogy mi hiányzik,
s hogy éppen a szeretet a legfőbb hiánycikk.

Mit a vágyban annak vélünk, sose egész,
amint kielégül, követi szenvedés,
és elszáradt ágon gubbasztanak az álmok,
kit úgy dédelgettünk, rájövünk, milyen álnok.

Végén látszik jól az indulás lényege,
pedig mindig bennünk ült, mint a lépfene,
meszes és elvénhedt vázzá válnak a bűnök,
s mind kedvesebbnek látszik az egykor elűzött.

Hamis mentség, hogy az univerzum ilyen,
s amit teszünk, abban torz görcsökkel izen,
s belátjuk: nem tudjuk magunkat megkerülni,
miből izzón jöttünk, abba kell belehűlni.