Asperján György versei

Szabadulva

Tekerd nyakadra sárga sálad,
zsebre tett kézzel nézd a holdat,
amint az életedre sápad,
s szívedre szenny-időt vakolnak.

Dobd a sötétre dúlt kabátod,
ne hűljön át, amibe tartasz,
kár volna jónak lenni, látod,
ha mindent, semmit se akarhatsz.

A cipőid felsorakoztak,
szarvakat növesztett a kesztyűd;
valami titok arra szoktat,
hogy legalább magadat eltűrd.

Az idő őrző porba éget,
mint a végső éhes kemence;
mint senkit, nem kímélve téged,
idő-pénzt ejt rá a szemedre.

Fogadkoznék
(feleségemnek)

Tudom már, hogy csak te szerettél,
és te csak engemet szerettél,
míg én az össze-vissza vágyban
csak önbecsapásra találtam.

Jó lett volna úgy lenni jónak,
hogy sose válasszam a rosszat,
amiben vétkezve csalódtam,
s nem mertem belátni karodban.

Mert tűrtél, felmentést kerestem,
melletted akárki lehettem,
megértettél, mert te magadnál
– érdemtelenül – többre szabtál.

Összetör, hogy nem lesz bocsánat,
hiába idézem a szádat.
Fogadkoznék magamba zárva –
készülve mihaszna halálra.

Emlékezés 2017-ben

A télben, a szélben, fázós hidegben
merre induljak, nyugtom hol lehet?
Te messzi vagy, de oda is izentem,
felidézve gyógyító két kezed.

Nem tudom, mire várok, és mi vár itt,
ha búcsú-mosolyod eszembe jut,
s nehéz mosollyal bizonygatva váltig,
nem villant rád a túlvilág vakut.

Gyűrött lepedőd kihúztam feszesre,
párnád felvertem, s fogtam a napot,
ne siessen és legyen égni kedve,
mert érted van, mint én érted vagyok.

Ültünk a teraszon, rozoga széken,
szívünkig fűillat emelkedett;
aki retteg, magát mentve hiszékeny,
a jövőt szépre hímeztem neked.

Könnyítő ajándék volt, hogy te hitted,
pedig szédültél, fogtam a karod,
de megbillentett az a mély tekintet,
amely rejtett arcomon matatott.

Fogtad a korlátot, ahogy tipegtél
a sehova vezető folyosón,
bízóbbnak mutattam magam hitemnél,
hogy reménykedésem ne vedd zokon.

Comments are closed.