Barta László: Az öregedés színjátékai

„Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő:
Fellép és lelép: s mindenkit sok
szerep vár életében.”
(Shakespeare)

Szabó Lőrinc fordítása

Mi az öregedés? Ki az öreg? Mikortól vagyunk úgymond öregek? Na, és kit érdekel az öregkor, kit érdekel az öregember, az öregasszony?
Milliónyi kérdés… ami akár visszhangozna is egy hatalmas színházi teremben, ha jól és jó hangosan elkezdjük „kikiabálni”. De ez a hatalmas színpad valójában a mi saját életünk! Amely egyszer csak Isteni, vagy más csoda folytán elkezdődik valahol, valamikor.
Nem csendesen, hanem nagyon is teátrálisan: sírva. Igen, sírva jövünk a világra, a világ hatalmas színpadára. Ordítva adjuk tudtára ennek a létező világnak, hogy megjöttünk! Megérkeztünk! Itt vagyunk! Belesírjuk magunkat a létbe, a való világba. Amely majd számtalan meglepetést, szépséget és rútságot, örömet és bánatot, drámát és komédiát, meg tragikomédiát, szomorújátékot és egyéb megfoghatatlan, de létező állapotot hoz majd el nekünk, a születéstől az öregedésig. Az eltávozásig.
Mi vagyunk a főszereplők, – saját magunknak, de sokszor a fenséges császári-királyi szerep mellett, bejön, besurran akarva-akaratlanul egy-egy kis szürke mellékszerep is. Amelyben szintén valóságosan ott vagyunk, csak másképp, talán szemlélődünk, talán csak egy kis nyúlfaroknyi szerep jut nekünk, ahol mások lehetnek a fő mozgatók, a főszereplők és minket esetleg csak terelgetnek, noszogatnak, arrább pöccintenek az ők nagy cselekedeteikben és ők határozzák meg a pillanatnyi eszmélésünket, létünket.
Tanuljuk ilyenkor is az életet. A kis és nagy szerepekből áll a mi életünk!

Furcsa játéka az életnek, az öregedésnek az az állapota, mikor hajnaltájt vagy még előbb, éjszaka, felébredsz, töksötétség van körülötted, még alig nyitod ki álmos szemeidet, alig szűrődik be fény a redőnyök mögül. És akkor próbálod felidézni, visszaidézni, emlékezni, hogy miről is álmodtál, ki volt melletted álmodban, az ágyban, melyik feleség, nő, szerető?
És ki is volt akkor féltékeny? Ő vagy te? Nem tudod hirtelen eldönteni, miért is volt szorongás, kétely köztetek. S miután a sötétben kicaplattál, kitámolyogtál félig ébren, félig alva (alvajáró?!) a budiba kipisilni magadat, aztán visszabotorkálsz az ágyadhoz. Nem gyújtasz, lámpát nehogy kimenjen az álmosság a szemedből. Szinte belezuhansz, vagy csak lassan leereszkedsz, leülsz az ágyadra, mert érzed a hátad, a derekad fájdalmát.
Vissza fekve elkezdenek kavarogni a fejedbe a régi emlékek a sok közül. Olyan mélyen és egyre élénkülve, hogy hiába szorítod a szemed, nem bírsz, nem tudsz már visszaaludni, hiába is erőlködsz. Pedig az óra csak hajnali 6-nál villog néha, vagy már negyed hét mindjárt. Csodálkozol közben, hogy a tegnap, vagy egy pár nappal ezelőtt, amikor megébredtél 5 órakor, már milyen világosság volt. De lehet ez még korábban volt, tavalyi évben.
Most, az ágyban fekve tovább gyűrűznek a gondolataid, a régi emlékek. Ezek aztán nem hagynak. Pedig még jócskán alhatnál. Most már nem kell munkába rohanni, mint korábban. Nem dudál a gyár reggel 6-kor, mit hajdanán szülővárosodban. Vagy pár hete, már nem neked csengetnek be a fővárosi iskolába, ahol tanítottál. A korai első órára mindig és pontosan kellett érkezned, tanár létedre példát kellett mutassál, nem illett elkésni. Így vártad el tanítványaidtól is a pontosságot, a fegyelmet. Mindennapi viselkedésed, köszönésed, ez is a nevelés része. Talán nem felejtik el.
De vissza az ágyba. Magadtól kérded gondolatban, morfondírozol, miért pont most jutnak eszedbe a régi dolgok? A korai ifjúkori izgatott szerelmek, a találkozások, a várakozások, a tervek, a kételyek, meg az apró és nagyobb örömök?
Most csend van és nyugalom körülötted.
Az idő elszaladt, az évek elteltek, kisded játékainkat eljátszottuk, szépet is jót is. Tán ennyi volt, ez volt a miénk, már nem lehet letagadni semmit, nem is muszáj. Ez adatott meg és nem is kevés.
Most már hol gyorsabban, hol lassabban telnek az órák, a napok, a hetek. És örvendesz a nyugalomnak, a hajnali ébredéseknek.

Felkelsz végül is az ágyadból. Felhúzod a redőnyöket, most már látod, közeleg a reggel, kezd kivilágosodni. Kitárod az ablakot, friss hűvös levegőt hoz a szél. Kint az októberi ködös reggel új szeleket hoz a házak felé. Jobban kihajolva, meglepetve látod a szemközti szomszéd ház falában vájt öklömnyi lyukban, amelyet a fakopácsok csináltak, felfedezed, hogy ott gubbaszt egy barna mókus, hegyes füleivel. Úgy látszik a korai csípős reggel őt is felébresztette. Csak ül, lapit a lyukban, szinte mozdulatlan, tán elgémberedett. Nem fél tőled, meg sem moccan. Biztos várja, hogy újra kisüssön a melengető napocska.