Barta László: Hetvenöt!

Íme, hát megleltem… 75. évemet!
„Látjátuk feleim szümtükkel…” – valahogy így, a krónikás.
Látjátok feleim szemetekkel…- mondom én most.

Látjátok, itt vagyok. Megértem ezt is. Élek. Megértem a háromnegyed száz évet. Dicsekvés? Egy frászt. Ez tény. Ki hitte volna? Rémisztő vagy inkább örömteli. Ez sok vagy kevés? Így is feltehetjük, attól függ, honnan nézzük. Ha előtte, fiatalon gondolunk rá, akkor ez már borzasztóan sok! És utána? Na, igen… még csak?!. Hiszen apai nagyapám a Homoród menti kis falu legöregebbjeként megérte a 92. évét. Az már valami.
Hol vagyok én még attól? Miről is álmodozom?!
Gyerekként, majd serdülőként alig vártuk, hogy nagyok legyünk. Felnőttek. Nem érdekeltek az évek számai, csak már nagy legyek! S akkor, ha láttunk elmenni mellettünk, vagy szembe jött egy idősebb bácsit, nénit úgy 50 vagy 60 év körülit, magunkban végiggondoltuk, né, szegény milyen öreg! Igen volt ez így.
Aztán, ahogy közeledtek a 40. körüli születésnapok és jöttek a barátok, rokonok felköszönteni, átvillant elménken, nocsak, már megint eltelt egy év…És láthatod nap, mint nap, ha vannak gyerekeid, milyen nagy lett ez a gyerek, hogy nő, mintha húznák. Telik az idő.
Egy nagy sóhajtás. Én nem sürgettem, az idő csak jött, közeledett. Az évek száma egyre nőtt. És most itt van. Akár számigálni is lehet, egy év csak háromszázhatvanöt nap, még tovább, 75 év bizony se több, se kevesebb számszerűleg: 27.375 nap.(Plusz-mínusz 1-2 nap). Ez már okoskodás, de kit érdekel?
Kinéztem a lakásom ablakán, miközben pötyögtettem ezeket a sorokat. A számítógépem közvetlenül az ablak előtt van. Szeretek kinézni, megnyugtat a szembe levő táj, az ablakomtól nem messze levő kiskertben álló fenyőfák zöld tűlevelű ágai méltóságteljesen himbálóznak, nem törődve a napok, hónapok, évszakok múlásával.
Mintha ez a nap, ez a jeles, arra sarkalna, hogy visszagondoljak az elmúlt évekre, eddigi életemre, hátrafele nézni, felidézni, ha lehet pillanatokat, élményeket, jót, meg feledhetőt is. Majd mindent lepergetni az emlékezés homokóráján, ez volna most jó.

Miért is kellene felemlegetni?

A lélek megnyugtatására, számadást adni önmagunknak, így is mondhatnám.
„Látjátok feleim…” – milyen jó volna az eltelt idő eseményeit, a magaméit, hetvenöt sorba, hetvenöt mondatba, avagy hetvenöt szóba leírni, elmondani, mit is adott a sors, a fátum, a Fennvalló… Vajon lehetséges?
Jó volna hetvenöt sorba leírni hány csodás, rügyfakasztó tavaszt láttam… orgonák, gyöngyvirágok, ibolyák virágzását, melyeknek illata, látványa szinte mindig simogató volt.
Hetvenöt sorba kéne beírni, hányszor sírtam, bánatos voltam vagy inkább hányszor nevettem, igaz, szerencsére ebből több is adatott, de volt részem bánatban, örömben is.
Hetvenöt sorba le kellene, írjam drága Szüleimet, kik voltak, mit akartak, merre vitt az útjuk. Évekkel korábban Brassóból a bécsi döntés után Kolozsvárra kerültek, a Bolyai Egyetem alkalmazottai lettek, szolgálat i lakásuk a Marianumba volt, ott nőttem, cseperedtem fel. Csodás környezetbe kerültem és ez által is mi mindent köszönhetek nekik.
Hetvenöt sorba bele kellene férjen az is, hogyan vesztettem el alig nyolc évesen Édesapámat, milyen volt a fél árvaság. Akkor gyerekként azzal vigasztaltak, hogy felment a fellegekbe, a mennyországba, onnan néz le ránk, onnan figyel minket. Ezt akkor hittem is meg nem is. Milyen a gyermeki naivitás?!
Aztán azt is meg kellene írni, hogy jóval később iskolai tanulmányaim után, szakmával a kezemben, kezdő szakmunkásként, épp egy decemberi születésnapomon Édesanyámat kérdezve szinte gyermeki csodálkozással:-„Mama! Létezik, hogy én már huszonnégy éves vagyok?”- Kérdeztem és tényleg magamban csodálkoztam, hiszen olyan gyereknek éreztem magam és csak csodáltam milyen erős az én Anyukám, aki már tizenhét éve nevelt egyedül. Egyedül, hogy nekem ne legyen mostohám… Kérdésemre Mama akkor csak nézett, tele volt arca mosollyal, magához ölelt, megsimogatta buksimat, aztán elfordult, egy-két könnycseppet dörzsölt szét szeme sarkaiból. Az Ő arca volt számomra a legszebb, a legkedvesebb, hiába bujkált elő homlokán, szája sarkában néhány ráncocska az évek múlásával. Selymes gesztenyebarna haja nem őszült, szemüveget nem kellett hordjon, egyenes tartása volt, habár egy korai szüléskor lábai trombózist kaptak, néha fáslizta is a lábait és háromnegyedes magas szárú cipőben szeretett járkálni. Néha fájlalta a szívét, mondogattam is neki, hogy orvoshoz kéne menni. Mondogatták is néhányan, akinek a szíve fáj, az hosszú életű lesz. Magam is ezt hittem, ebben a tudatban éltem. Míg a sors kegyetlensége másképp döntött.
Igen, hetvenöt sorba meg kéne, írjam, huszonnégy évesen elvesztettem Édesanyámat. Hírtelen. Április volt. Tavasz. Előtte való este orgonakoncertre mentem barátaimmal a Farkas utcai templomba. Micsoda szépség volt, áhítat, csak úgy zengett, elandalított Bach orgonamuzsikája, ugyanakkor felemelő is volt. Szépnek éreztem a világot, csodálni kell! Másnap kezdődött volna az éves szabadságom a gyárból.
Hajnaltájt a szomszéd kopogott a földszintes lakásunk ablakán, verte, ütötte a rámáját, arra riadtam. Tán még mindig bennem van az a frász, ahogy akkor felugrottam. Beszólt, gyorsan mondta, éjjel a munkahelyén rosszul lett Édesanyám, épp éjszakás volt az egyetemi lánykollégiumban, a mentő bevitte a kórházba, menjek, siessek… Percek alatt rendbe szedtem magam és rohantam, ahogy csak lehetett. Repülni szerettem volna… Útközben sem nem láttam, sem nem hallottam a körülöttem levőket. Jó fél óra alatt a kórházba értem.
De… már nem engedtek be hozzá a kórterembe. Már eszméletlen volt. Próbálták az újraélesztést… a néha kinyíló ajtórésen át láttam többen sürgölődtek körülötte. A folyóson sóhajtoztam, fohászkodtam Istenhez is és mindenhez, ami eszembe ötlött. Mentsd meg Uram! De… sehonnan nem jött segítség. Hol van ilyenkor az Isten? Hiába könyörögtem, kulcsoltam össze kezeimet, kértem csak most az egyszer… De vége volt, vége lett a világnak!
Hát ennyit ér az élet, ennyit a küzdelem?
Egy nővérke kijött, markomba nyomta gyűrűjét, fülbevalóit. Ekkor mérhetetlen, leírhatatlan döbbenet szállt belém! Némaság. Mintha az Ő távozó lelke, amely a menybe szállt akkor, valamiképp üzent volna a lehúzott gyűrűjével, fülbevalójával, jelt adott volna… De vége volt!. Vége mindennek. Elment köszönés, búcsú nélkül. Elment szeretett párja, férje után, apám után, fel az égbe, fellegekbe. Úgy éreztem, vége a világnak! Egyedül maradtam. Rám szakadt a világ legnagyobb fájdalma. Tompa voltam, üres, könnyem se folyt miközben a folyóson kísértem a guruló ágyat, amely még meleg volt az utolsó kínszenvedéseitől, éreztem, hiába volt letakarva. Miután betolták egy kis szobába, ahol már csak ketten voltunk, akkor tört rám, robbant ki belőlem a sírás, zokogás, csak szorongattam egyik kezét és néztem könnyeim közt lezárt szemét, drága arcát.
Nem lehet mindezeket nemcsak hetvenöt sorban, de még hetvenöt regényben sem leírni, mit éreztem, min mentem át akkor, amely életem legmélyebb fájdalmát hozta.
Hogyan lehetne leírni hetvenöt sorban? Képtelenség.

…Hetvenöt sorba kellene, beleférjen, kint ülve a kertben egy padon, hányszor vizslattam esténként a csillagos eget, hányszor csodáltam a nyarak zöldessárga színű kavalkádját, az illatát. És akkor magamban mondtam, mily szép ez a világ! Csodás! Teleszívtam olyankor tüdőmet, azt kívántam, hogy ez sokáig tartson.
…Hetvenöt sorba azt is meg kellene írni, hányszor ért bántás, csalódás, hazugság, amiket az idő és a józanész a távolba, messzire repített. Tán hetvenötször, vagy számtalanszor mondhattam, fogalmaztam magamban ilyenkor:” azért sem!” Bebizonyítom mindenkinek, de előbb magamnak, mire vagyok képes. Nem és nem hagyom magam! A hetvenöt évbe mélyen beleívódott a makacs, tántoríthatatlan csakazértis, az optimizmusom. Hinni a jövőben, hinni önmagunkban, egy jobb emberségesebb jövőben. Igaz ez túlzott fennköltséget sugall, tán csöppnyi naivságot is. De így az egykori sértések, megaláztatások súlya, emléke idővel leperegtek rólam. De nem feledtem őket, csak megerősítettek.
Azért senki sem makulátlan, én sem. Akaratlanul is sérthettem meg másokat, néha csúnya szavak is elhangzottak tőlem, káromkodtam, türelmetlen voltam, ezt is be kell vallani.
De a hetvenöt sorból nem maradhatna ki a törekvéseim, ambícióim, tanulási vágyam, fejlődni, haladni még tovább. A bizonyítás öröme hajtott, mindig vitt tovább, „igenis megcsinálom!” Az Bolyai egyetemi háttér, a környezet, ahol laktunk az is tudat alatt tolt előre, én is egyetemista akartam lenni, tanulni, tanulni…

Azért is…”látjátok feleim szemetekkel”.

A sorokból nem maradhatna ki életem meghatározó szikrái, tűzijátékai, fényes napjai sem, a hajdani serdülőből átlépve a lányok, a nők világa felé. Észrevenni, látni, érezni illatukat. A férfivá érés szent pillanata, a szüzesség elvesztése, döbbenete, öröme és még mennyi minden.
A hajdani falusi nyaralások izgalmait rokonoknál, megízlelve az ottani nyári aratások csodáját, az erdei szénacsinálást, gombákkal való ismerkedést, horgászatot a közeli folyóban, falusi lakodalmat, temetést, bálozást fúvószenekarral, ez is csoda volt. Megismerve közelről a falusi emberek sorsát, küzdelmeit a szegénységgel, a természet erőivel. Az ottani hírtelen jött viharokat, árvizet, újrakezdéseket, a konok élni akarásukat. Gyerekként is csak ámultam és bámultam. Még sorolhatnám. Az évek sűrűsödtek.
Jó volna belesűríteni hetvenöt sorba kezdeti örömeimet, első írásaim nyomtatásban való megjelenésének hangulatát, hajdanán még Kolozsvárott a ’70-es évek elején. Úgyszintén találkozásomat a tengerrel, a természet csodájával, hatalmas hullámaival, sirályok röptével. Aztán hova férne még a színészettel, a színházzal való rajongásom, fellépéseim a színpadon, az egykori kolozsvári Stúdió Színpadon, a rendezés leírhatatlan élményei, izgalmai. No és hova első könyvem ünneplése. Az volt ám a csúcs!
A hetvenötbe mindenképp bele kellene írni az egyetemi élményeimet, éjszakai műszak közben, évekig három váltásban, a folyamatos tanulást, az Egyetemi Könyvtár székeinek koptatását, az izgalmas, torokszorító vizsgák hangulatát, csakazértis konok akarattal, majd ezen is túl leszek hangulatban, összeszorított fogakkal, egyesek irigységével, néha elismeréssel.
Külön sorba kéne teleírni az életem nagy fordulópontjait, a nősülést, a házasság örömeit, válságait, a válásokat, a kudarcokat és pirossal írni a gyerekeim születését. Micsoda öröm volt ez akkor! Előbb a lányom születése,- nekem lányom? Szinte hihetetlen volt, mivel felmenőim között több volt a férfi. Aztán a fiam megszületése is leírhatatlan öröm volt és büszkeség a köbön!
Bele kellene tuszkolni a sorokba a válások, a csalódások gyötrelmeit, fájdalmait, volt belőlük bőven. Tudom senki sem hibátlan, legtöbbször magamat okoltam, de könnyű utólag okosnak lenni. Ez is benne van életünk paklijában.
Az életem vonulata közben, szinte döbbenten hüledeztem magamban, amikor anno elértem Édesapám eltávozásának életkorát, a 40-ik évet, majd később az Édesanyám 51-ik évét. Te jó ég, magasságos Fennvalló, hiszen ez olyan korai, olyan fiatal kor, hogy lehet, hogy csak ennyi adatott meg nekik?! Akkor mondtam magamban, szinte restelkedve: hát ezt is megértem és Ők mennyit küzdöttek, mi mindenen mentek át, háborún, sokszoros utazások, költözések, újabb és újabb fészekrakások után reménykedve egy boldogabb jólétben családostól, gyerekestől. És egyszer csak hirtelen véget ért a küzdelem, befejeztetett. Ennyit ér az élet? A küzdelem?
Mindenképp a hetvenöt sorba meg kell említenem életem érett szakaszának vezér gondolatát, amely minden évben zsebnaptáraim első oldalán virított. Ez Madách Imre örökbecsű gondolata, intelme: „Ember küzdj és bízva bízzál!” . Ennél jobbat, bátorítóbbat magamnak és másnak sem tudok.

…Íme, hát, megleltem hetvenötödik évemet!
Látjátok feleim…

Megadatott, ez tény. Vajon megérdemeltem? Mit alkottam, mit hagyok magam mögött, ha egyszer lezárul az út? Egykori tanárként okítani próbáltam sok száz volt tanítványomat, történelemre, magyarságra, emberségre. Tán emlékezni fognak néhányan rám. Az is valami!
Maradnak a gyermekeim, unokáim, gyarapítottam a nemzetet. Meg elhagyott feleségeket… De itt megállhat a tű a lemezen. Eljött végül is egy áldásos pillanat, mikor életem vége felé rám talált, „vén fejjel” egy boldogabb, igaz házasság, egy társ, aki hiányzott, akire minden férfiember vágyhat. Egy angyal!
Ez, mondhatni, jelenlegi napjaim, habos oldala, édes- mézes-szerelmetes, igaz világa! Igen, ez is benne van a hetvenötbe. Bele kel férjen a kezdetektől a végsőkig.
Igen, jó volna mindent megírni: HETVENÖT SZÓBAN, HETVENÖT SORBAN.

…Lehetséges ez? Ki tudja? Megpróbáltam. Képtelenség. Talán.
Azt tudom és mondom, nem felejtem, érzem zsigereimben, a nem akármilyen hetvenöt év tavaszait, nyarát, hópihés teleit, örömeit, bánatait és reménységeit.
Az életünk egy nagy utazás, örök tanulságokkal.

…Íme, hát megleltem hetvenötödik évemet!
Látjátok feleim…

Jó emberek, itt vagyok! Másként nem tehetek!

*Első közlés

A képen a következők lehetnek: növény és természet

© Németh Péter