Barta László: Trianon 100 éve

Száz év nagy idő. Sok minden történhet ez alatt. Mondhatni ez egy emberöltőnyi idő, de lehet több is. Van, amit el lehet felejteni, de van, amit nem. A száz évvel ezelőtti Trianont biztos nem lehet elfelejtenie magyar embernek!

Ama nevezetes június 4-ei diktátum óta, generációk váltották egymást, de a fájdalom maradt, apáról fiúra szállt akarva-akaratlanul. Azóta is mondjuk és valljuk: a trianoni Diktátum igazságtalan volt a magyarsággal, a magyar nemzettel szemben!
A saját „őseimre” gondolva, egykori szüleimre, nagyszüleimre, 1920-ban hol is voltak, hogyan élték meg az akkori döntést. Anyai nagyszüleim, Szabó József és felesége, két kisgyerekükkel, éppen abban az évben Amerikából, Chicagóból tértek haza Székelyföldre, miután elegük lett a sokévi kivándorlásból. Akkor Édesanyám még csak hároméves volt, akkor ismerkedett a székely falúval, gyerekként még nem voltak gondjai. Apai nagyszüleim, Barta Ferenc, feleségével és a hattagú népes családjával a Homoród menti székely falúban, 1920-ban, bizonyára drámaian, csalódottan és szomorúan érték meg a diktátumot, román világ következett számukra is. Édesapám kilenc évesen már valamennyit érzékelhetett a felnőttektől, akkor már iskolás volt, ott is biztos szomorúan reagáltak a történtekre.
Azóta számtalanszor felvetődött a kérdés, hogy kiknek „köszönhetik” az őseim, rokonaim, a magyar nép ezt a megaláztatást?
Akkori politikusoknak, külföldieknek és talán hazaiaknak is, a nagyhatalmaknak. A győztesek érdekeinek. Az önzésnek, a szűklátókörűségnek és még sorolhatnánk tovább.

Évtizedek teltek el a döntés óta és még mindig nem kért senki bocsánatot a határokon túl rekedtektől, a kisemmizettektől, a magyar nemzettől.
Vajon lesz olyan érintett nagyhatalom, amely veszi a bátorságot és bocsánatot kér a magyar néptől? A környező országoktól biztos nem várható, hogy önként felülbírálnák a jogtalan, számunkra igazságtalan döntést. Nekik mások az érdekeik. Ők csak gazdagodtak.
Tapasztalhatjuk még a mai napig is, hogy milyen hevesen reagálnak Romániában az erdélyi kulturális, területi autonómia jogos igényeire, ami más nyugateurópai államokban létezik. Azt is láthatjuk, hogy a székely zászló milyen indulatokat váltott ki egyes politikusokból.
Tény, hogy a magyarság gyásznapjainak sorában, az egyik legsötétebb a trianoni június 4-e, a tatárjárás, a mohácsi vész és az aradi vértanúk után.
Az akkori magyar küldöttek 1920 júniusában hiába érveltek, sorolták a reális adatok halmazát, térképekkel, statisztikákkal, népességi kimutatásokkal. A küldöttség vezetője, Apponyi Albert gróf hiába beszélt több nyelven is, jogos érveléseinek nem volt semmi hatása. A legyőzötteket nem kérdezték meg, már minden el volt döntve! Alá kellett kanyaritani a nevet. Ez diktátum volt! A javából. A győztes antant hatalmaké.
Magyarországon az aláírás perceiben tiltakozásként megkondultak a harangok és tíz percre megállt az „élet”.
A „békediktátum” eredménye ismert: a történelmi Magyarország (Horvátország nélkül) területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre csökkent. Mintegy 3,3 millió magyar került a szomszédos államokhoz.

Már 1920-ban megszületett az elcsatolt területek visszaszerzésére buzdító ima: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában, ámen”. Az iskolákban ezzel az imával kezdődött és végződött a tanítás. De a hőn áhított feltámadás elmaradt. Jött a második világégés. A revíziós óhajtól hajtva, sajnos megint rossz oldalra sodródott Magyarország. A végét ennek is tudjuk, ismerjük. A sors fintorra más utat szánt nekünk. A történelem kereke forog tovább. Már nem létezik a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia is felbomlott. De a kis hazánk maradt.
Gyakran lehet olyan hangokat hallani mostanában is, hogy a szégyenletes trianoni döntést visszacsinálni nem lehet. Csak meghaladni! De hogyan? Igaz, a történelem kerekét nem lehet visszaforgatni. „Ugyanabban a folyóban nem léphetünk meg egyszer!”
De vitatkozni lehet, véleménykülönbségek lehetnek, sokan sokféleképpen emlékezhetünk.
De nem felejtünk!

Hinni lehet és kell a valamikori józan észben, a jóvátételben, valamilyen formájában.
Végső soron az igazságban.