álltam a gödör szélén
az űr peremén
másodmagammal a tömegben
a pap újabb és újabb
lélekmardosó imákba és
keserg-ájtatos énekekbe
kezdett
– legalább megdolgozott
a zsebébe csúsztatott bankókért
(ezen aktust egyébként szemérmes
szemlesütéssel konstatálta) –
álltam a gödröd szélén
anyámmal
a távolban kutyáid dühödten csaholták Istent
jöttek volna, hogy fogaikkal
húzzanak ki és
nyelvükkel
nyaljanak talpra
maga a gödör mértanilag szabályosra faragott
a szolgáltatás
beleértve a “belehelyezést” is
szakszerű volt
persze
nem azért
mert délelőtt
adtam a főhullásznak (à la Petri)
két lityit
meg egy kis suskát
aztán csak befejeződött
szórták rád tisztességgel a termőföldet
alaposan kitöltve
minden lehetséges üreget
hogy a férgek könnyebben megközelíthessenek
s persze ne hogy kimászhass
majd jöttek a falubeliek és környékiek glédába rendeződve
sós érintkezések
és erőtlen kézfogások közepette
együtt éreztünk
jöttek a barátim
s még valaki
hogy két év után
megfogjuk egymás kezét
egy bizonytalan és utolsó ölelésben
közben arra a pozitúrára gondoltam
ahogy fekve feszítesz faládádban
– mint a proszektúrán
dermedt karoddal kezemben –
életerős
alig-alig őszülő
dolgos apám
és arra
hogy hasznos volt
kikapcsolni a mobiltelefont
mert biztosan
több hír-sms érkezett
amik megzavarták volna
ezt a
rendezettséget
azóta visszatérő álmom
ahogy
álltam a gödrünk szélén
rebegve imámat:
kösz, jóisten
az odafigyelésed
gondoskodásod
a jókkal szembeni méltányosságod
[már alig jutott számára levegő
kínlódás volt minden mozdulat
mégis
az én apám
vasárnap délelőttönként
– mivel már házadba térni
képtelen volt –
rádión hallgatott szentmisét
és erejéhez mérten
suttogva énekelte:
“szent vagy,
szent vagy,
szent vagy.
mindenség
ura, Istene”]
napok hetek hónapok
mint a darvak –
mint a sejtromlás
pillanatokból épülő
visszavonhatatlansága
el tova
akár egy sci-fi
„szerbusz drága apám
itt vagyunk”
– köszönt anyám
sírod naponkénti látogatásának egyikén
amikor én is ott
(már csak így szólított
ő is velem együtt
hosszú évek óta: apám)
a hant anyám kézjegyéről árulkodik
piros és fehér
burjánzó virágok
rendezett pompája
a gyomtalan halmon
mellette üres térségen zöld gyep
földdarabnyi
megbontatlan természet
mint irdatlan mementó –
egy majdani parcella…
s mikor újra és újra magára hagyom
– hogy én is megint magam legyek –
ezredszer távolodva
és visszanézve a kocsi ablakából
a memóriámba ég a kép:
anyám
– megszokhatatlanul –
egyedül áll az út közepén
s keresztet csempész integetésébe
hogy kísérjen utamon
a mindenség ura
Istene
2002
Kép: Ország Lili – Memento, részlet
(Pilinszky János hagyatékából)
*Első közlés
Megrendítő, katartikus vers,