Cirill Kabin Csaba: meddőhányó (2.0-2.0)

gyermekeim
fogamzásaik előtt
szememben káprázva
vesződnek el
s a hullák
életfogytig kiújuló fekélyek
az agyamon

az állandó ítélethozatalra
ítéltetett
istenkirály szerint
minden fellebbezésemet
egy visszaeső ígérete
hitelesíti

reggelenként
szájon csókol az idő
és szűzies szájszaga
egyre érettebb
bomlásról árulkodik

oszlásnak indultak éveim

felcseperedett
– – –
nemzedékek
– – –
sorjáznak
– – –
mögöttem

s keresem a száját
odvas fogai hogy törjenek belém
ebbe
az egyre csúfondárosabb
tükörképbe

reggelente az idővel szeretkezem
hogy a kéj utáni
zsibbadásban
bőszen és újra
áltathassuk egymást

takarónk egyre vastagabb
párnánk egyre magasabb
áldozati ágyunk
nyilvános tömegsír
elcsukló lélegzetünk
krematóriumi párájában
fogínyeink marcangolják
furunkulusos nyelveink
aszalódott húsunk
kopott idegvégein
kölcsönös erőszakot követünk el
kétségbeesetten
még egy utolsó utolsó utolsó
mámort csiholva

fonnyadt virágokat mos a narancsszín eső
– sár és rózsaszirom –
– selyem és moha –

egy kozmikus reggelen
szivárvány ordít
a felmelegedett
temetői csendbe
hogy
pajkos rágcsálók
riadjanak fel
az utolsó-egyetlen ember mellől

haldoklik a temetőőr

temetetlensége
megkérdőjelezhetetlen
és a téli nyárban
együtt múlik ki
a feledéssel
az idő
márványba vésett
házaspárokat és
drága-kicsi-gyermekeket
tett magáévá
békében nyugodva
és csatakos lovain
– bejárva kietlen birodalmát –
zavartalanul elégíthette ki
magát

meg nem fogamzott
gyermekeim
csilingelő hangja
egy vekkerbe költözött
csörög-zörög
akár egy halottas szekér

a mozdulatlan utca fölött
napárnyék

sehol
egy
teremtett
lélek

 

*Első közlés

 

Illusztráció: Ujvári Gábor alkotása.

1 hozzászólás

  1. Itt is gratulálok Csaba!

Comments are closed.