Csikai Gábor versei

A nyár felel

Fénylőn erre sereglik a nyár sokezer katonája,
s látom, nálam időz lánya, e furcsa dizőz.
Július ő. Napfény-mosolyát az egekbe bevájja
fellegeket tép szét, s elveszi már részét.
Hogyha nem adják, nagy viharokkal robban az éjbe,
vad szele földet ráz, jéggel rákontráz,
s villám dárdáit durván hajigálja a mélybe.
Körben a hang robban, és dühe még jobban
feltámad, végül nincsen hova elmenekülni.
Máskor napfénnyel lágy keze úgy ér el,
mintha az édesanyám simogatna. Ölébe leülni
annyira jó ekkor. Rám, mi potyog? Nem por
most mi az én bőrömre szitál, de a nyár maga tán az
Mond a fülembe mesét. Értem már, mi a lét,
és tisztább lesz lassan-lassan az is, mi a válasz.
Így idebenn majd győz végül a hallgatag ősz.

*
az utolsó hajnalom

szélbe kiáltom végleg a város tompa magányát
arcomon újabb hajnal elomlik a messzi ködökbe
és a szerelmét rám keni honnan vette nekem nem
mondta de másnak sem szóval csak tippelek erre
ott lakik ő ahol én lakom így szép mozdulatát mind
látom s hallom a fáradt izmai hogy csikorognak
mert fáradt ez a hajnal ahogy fáradt az ezernyi
másik is ők már rég nem laknak a tiszta szobában
messzire elköltöztek ezért csak az illatuk érzem
épp az a szél hoz reggeli illatokat nekem ismét
melybe kiáltásom fullad s mely hordja a város
titkait innentől s amaz illatokat lerakodja
ennyi maradt tovaszálló fénylő hajnalaimból
s éppen ezért kell annyira védenem ezt az utolsót
mert nekem ő van csak már így hát ránevetek most
s bízom benne hogy ő sose látja meg itt remegésem

 

*Első közlés