Dylan D. Tides versei

Három szem kavics

Rezzen a tégla, a porszemek ugranak,
majd oszlik a fényben a sok pici fruska;
gyomrom zajára csak rávihogok halkan,
paprikás helyett most pernye lesz a jussa…
Elolvadt a tegnap, a láz, a sok „Éljen!”,
amikor megvadulva vágytam a tusra,
s hangzatos kiáltás volt csupán a „Halál!”,
s pimasz sétapálca a madzagos puska…

Künn, a Csizma téren, a többi srác körében,
akkor még kevélyen húztam ki magamat!
Nem fért belém szívem! Kedves házfalakról
boldog- gyűrt fecniken éledt új akarat,
néztük a papírról lángolva kiáltó,
zubogva szárnyaló szabadság-madarat…
…e falak tégláit hordtuk ma halomba,
talán még takarják halványult szavamat…

Kushadok, izzadok. Zsebemben kavicsok.
Szorítom, mint tegnap a 28-ason…
…leégett festékkel nyikorog holtában,
az lett a barikád a hűlő sínvason.
Repesz a combomban, nem fáj, csak andalít,
lüktető emlékét kottaként olvasom:
Szóljon a „Cselszövő”! Dalold, míg a térkő
büszkén és hangosan puffan a bronzhason!

Lángvágó e nyakon, másikén koszorú,
Imrével együtt fújtuk a Nemzeti dalt!
Úgy volt, hogy este már fájerre toborzunk,
s kancsóból öntjük a mézarany diadalt,
de a párt ostobán becsapta a bikát,
önmaga fejére kérve a zivatart!
Némítva, de vadul, saját kocsijával
zúztuk be hangunkat kérve a hivatalt!

Rőt ragacs a kezem, nehezen engedem
ujjaim közül el három kis kövemet,
hiába csomóztam felfeslett húsomra
apámtól rám hagyott disznóbőr övemet…

Ki hitte? Két méter, s moziba mehetek!
Kúszom a párkányon, láz-képet követek:
Három szem kavicsom háromnak ledobom
tömjék be kartácsnak, most remegj, Hatalom!
Vörösök! Gyilkosok! Közétek lövetek!

*

Jacques
(A titokban írt ballada)

Bamba Jacquesnak semmi dolga,
földön húzza ostorát
“Fázom itten…” mondja Jasmine.
Rá se néz, csak megy tovább.

“Negyven éve… Penge-hóba,
megkötözve, meztelen,
balga bátyád megfürösztött,
s csak vihogtál esztelen…

Most te reszkess! Gyáva némber…
Itt a jussod: fagyhalál!
Elfeledlek…” szól merengve,
lépte koppan, meg nem áll.

Bamba Jacquesnak könnye cseppen
s füst porozza bocskorát
“Égek itten!” sírja Candice.
Megremeg, de megy tovább.

“Két cipócskát loptam én el
zord atyádtól – bánhatom…
Húsbaizzó billogától
lett e bélyeg vállamon …

Most te lángolj! Hamvaiddal
tán a rossz is messze száll…
Elfeledlek!” szól nevetve ,
lépte dübben, meg nem áll.

Bamba Jacquesra vérszag omlik,
s körbejárja otthonát.
“Végem itten…” súgja Margaux.
Fintorog csak, s megy tovább.

“Két pribéked, s bősz cseléded
vágta bőröm hátamon!
Még a korbács is sikoltott!
Hol maradt a szánalom?!

Most te szenvedj! Élj sebeddel,
míg enyészet nem talál!
Elfeledlek!” szól dühödten.
Lépte dörren, meg nem áll.

Bamba Jacquesra csönd parancsol,
úgy köszönt egy kis szobát.
Nincs panasz, csak néma, hűs test,
átkarolja, s nincs tovább.

Nem szidalmaz. Szája habzsol.
Étke bűn és rothadás.
Anton arcán és szerelmén
csonka, bűzlő álmodás.

Rákacsint a kis tetemre,
torz fiúra hull a nyál.
“Édes Anton!” szól remegve,
Bamba Jacques, a vén sakál.

“Nem feledlek,- búgja gyengén-
míg a szívem meg nem áll!”

*

Sansz

Hallod-e a rigót énekelni?
Érzed-e a busz füstös szagát?
Könnyebb -e már hosszú útra kelni,
s meglesni a hajnal fintorát?
Mondd csak: milyen a ligetben futni?
S versbe ölni azt a bánatot,
amit egykor múlón csillapítni
csak a pult és a borgőz tudott?
Ízlik-e a fagylaltfoltos ostya,
amit neked hagyott unokád?
Élvezed, hogy nevetése mossa
ki sem csordult könnyeid nyomát?

S azt, hogy te is újra tudsz kacagni?
Újranyílott lelked szirmai
nyitva tudtak máig is maradni,
s kitartottak erőd hídjai!

Nem pusztul el minden főnix újra!
Képes tűzben élni, édesen,
anélkül, hogy mámor-nótát fújna
torz dallammal, bántón, ércesen…

Mosolyogj, és ne görbítsd a hátad!
Büszke légy, mint harcos ébredő!
Tárd a szélnek nagyra bontott szárnyad,
irigyelje mind, ki kétkedő!

*Első közlés