Egervári József: Constance

A tavasz önfeledten szaladgált a fák csupasz ágai, duzzadt rügyei között, mindenkire rámosolygott; az idős férfi élvezte a napsütést, vénnek érezte magát, pedig még be sem töltötte a hatvanat, nyugalmazott gimnáziumi tanár, infarktus után, a szíve olyan, akár a kő, mindig letörik belőle egy darab, de már nem érez semmit.

Összecsukta a könyvet; Esterházy Péter tudta jól, hogy csak a józanság, a tisztesség és a tudás emelhet fel egy nemzetet, most pedig hol tartunk?, a hazugság, a mocsok, a szenny elönti az utcákat, nagyon szegényekre és nagyon gazdagokra szakadt a világ, lassan egymás ellenségei lesznek, kíméletlenül; a spiclik pedig már nem jegyzettömbbe írják feljegyzéseiket, hanem okostelefonra mondják rá; beleborzongott, a történelem nem játék, tanulni érdemes, nem feltámasztani. Ezt ő – gimnáziumi tanárként – pontosan tudta, az előző rendszer is megtépázta, idióta párttitkárokkal hadakozott folyamatosan, aztán az új rendszer is kitermelte a maga csinovnyikjait, a demokrácia erőtlennek bizonyult megvédeni a szabadságot. Persze, ez már nem érdekelte őt, csak sétált, olvasott, amióta meghalt a felesége, egyetlen lánya elment világgá, semmi és senki nem marasztalta már, nem volt öröme, íze, értéke életének.
– Why are you so sad? – kérdezte tőle egy ötévesforma kislány, hosszú, fekete, göndör haja volt, kreolos bőre, hatalmas fekete szeme és szempillája, egy méterre ácsorgott tőle, babáját szorította magához, és mosolygott.
– Kicsi lány, nem értem, mit mondasz – felelte. Megöregedett, és egy ekkora csemete multikulturálisabb, mint ő. Szégyellte magát. Imádta a magyar nyelvet, de mást sem ismert, külföldön elveszettnek érezte magát; felesége jól beszélt angolul, bárhol is jártak, szorította a kezét, nehogy elvesszen, mert sosem talál akkor haza.
– Azt kérdeztem, te miért vagy szomorú? – nézett rá komolyan a kislány.
– Szomorúnak látszom?
– Nagyon. Fekete pillangók röpködnek az arcod előtt. Mert egyedül üldögélsz itt a padon.
– Fekete pillangók? Én egyet sem látok.
– Én látom mindet. A felnőttek néha nem látják, ami az orruk előtt van.
– Ebben teljesen igazad van.
– Igen, tudom, hogy igazam van – nevetett, huncut nevetéssel, görgetve a csintalan hangokat egymás után. – Én Constance vagyok. Neked mi a neved?
– Bakardi Barnabás vagyok.
– Szép neved van. És már nem is vagy annyira szomorú. Hol vannak a többiek?
– Többiek?
– Igen, akikkel együtt laksz.
– Egyedül lakom. Szépséges feleségem meghalt, lányom pedig nyolc éve elköltözött.
– És nem jött vissza? Haragszik rád? Vagy te haragszol rá?
– Én nem haragszom rá, szeretem, hiszen a lányom.
– Akkor ő haragszik rád. Biztosan nem jól viselkedtél.
– Lehetséges – bólintott elgondolkodva.

Szombat délelőtt volt, még a boltba szaladt, elfelejtett szalvétát vásárolni. Kitakarított, ablakot pucolt, szépen megterített a nappali közepén terpeszkedő díszesen faragott tölgyfaasztalon. Két év után jön haza a lánya Londonból, két éve nem látta, csak telefonon beszéltek olykor. Mindig ő hívta, hogy azzal is segítse, majdnem két évbe telt, amíg orvosként el tudott helyezkedni. Féltette, nagyon féltette, még akkor is, ha kiválóan beszélt angolul, egy idegen országban, egyedül, messze mindenkitől, aki segíthet. Mosogatóként kezdte, albérletben, ingázva reggel, este. Némely telefonbeszélgetésük alkalmával érezte Laura hangján, hogy elkeseredett, ő pedig nem tudta eldönteni, hogy lelkesítse, vagy inkább csábítsa haza.

Vásárolt még két üveg száraz vörösbort is, azt szerette a lánya, csörgetve vette elő zsebéből kulcscsomóját, hangosan, arcán széles vigyorral köszönt Keneseinének, a házmesternek, aki épp felmosott a lépcsőházban.
– Maga minek örül ily fenemód? – vágott egy undorodó grimaszt a hajlott hátú, kövér öregasszony.
– Mindjárt itt lesz a lányom – vigyorgott tovább Bakardi. – Most jön haza Londonból. Két év után.
– Arra a fruskára gondol, aki az előbb itt volt? Azt üzente, hogy nem akarja többé látni magát!
A férfi elejtette kezéből a lakáskulcsot. Elsápadt.
– Nem, biztosan nem ő volt. Nem is ismeri, hiszen maga nem olyan régóta lakik itt. Biztosan téved. Laura mindjárt itt lesz.
– Lesz a fenét! – vicsorgott Keneseiné. – Gyűlöli magát, mert nem segítette, kurva lett Londonban, abból már jól megél. Szemrevaló lány, az biztos.
– Nem, az nem lehet! – hördült fel Bakardi. – Ő orvosnő. Londonban. És mindjárt itt lesz.
– Ne higgyen nekem. Maga a hibás. Aki nem hazaszeretetre neveli a gyerekét, az meg is érdemli. Elmennek a francba, mert csak a jólét érdekli őket. Miért nem itt lett orvos? Miért ott lett kurva?

Ismét érezte mellkasában azt a furcsa, vészjósló nyomást, a szomorúság csákánnyal csapott a szívizmokba; mély levegő, kihúzni magát, elengedni minden negatív gondolatot!, hallotta fejében az utasításokat. Rámosolygott a kislányra, elővette zakója zsebéből tárcáját, kihalászta belőle a fotót. A repülőtéren készült, mielőtt Laura elindult Londonba, izgalom és félelem különös elegye csillogott a szemében, hosszú, szőke haja lobogott a szélben. Sokáig ölelte apját, mintha csak ő adhatna erőt az ismeretlen kalandhoz. A férfi ott ácsorgott a repülőtér teraszán, amíg – apró ponttá zsugorodva – el nem tűnt szeme elől a repülőgép.
– Ő a lányom, Laura. Nagyon szeretem.
– Nagyon szép – vette kezébe a fényképet Constance –, hasonlít anyukámra, csak az én anyukámnak rövid, vörös haja van.

Egy fiatal, néger lány állt fel a játszótér túloldalán lévő padról, integetett a kislánynak, aki felkapta a fejét, angolul visszakiabált valamit, Bakardi Barnabás ezt sem értette.

– Szia, bácsi! Mennem kell! Majd biztosan találkozunk – integetett nevetve, és már szaladt is át a játszótéren.

Elmélázva bámult a lobogó hajú kislány után, néhány pillanat múlva befordultak a sarkon, el is tűntek a szeme elől. akkor jutott eszébe, hogy lányáról a fotó ott maradt nála. Néhány pillanatig bosszankodott, aztán legyintett egyet; majd ismét előhívatja, otthon valamelyik fiókban megvan a negatív. Nem dől ettől össze a világ.

Másnap is kiment a játszótérre, hátha összefutnak a kislánnyal, de nem volt szerencséje. Következő nap is ott ücsörgött a padon, könyvet is vitt magával, de nem volt türelme olvasni. Fejében kergették egymást a gondolatok; vén hülye vagyok, tényleg, miért várom azt az idegen kislányt?, elment az eszem! Dühös volt magára, csalódottság mardosta, de nem tudta megfejteni okát. Kezébe kapta a padon heverő könyvét, elindult haza. Nem volt kedve semmihez sem. Remegő kézzel dugta a zárba a kapukulcsot; felmegy a lakásba, lefekszik, talán alszik is kicsit, hátha az segít elhessegetni rosszkedvét. Megkapaszkodott a lépcsőkorlátban, olykor nehezére esett már az első emeletre is felvergődni. A lépcsőfordulóban megállt pihenni, amikor Csugassyné Böbe, a szomszéd hangjára lett figyelmes, aki harsányan mondta a magáét. Na, erre végképp nem volt szüksége, hogy belecsöppenjen egy veszekedés közepébe, már majdnem visszafordult, amikor ismerős hang ütötte meg a fülét.
– Maga azt mondta nekem, hogy édesapám látni sem akar többé, mert úgy gondolja, egy igazi magyar ember semmilyen körülmények között sem hagyja el a hazáját. És azt állította, templomba ment, mert elveszítette bennem a hitét, de a Jóistenben megtalálta – kiabált Laura.
– Azt mondta, persze, és igaza is volt neki. Maga egy hazaáruló, hogy orvos létére itt hagyta az országot. Miféle aljas viselkedés ez?
– Maga piszkos némber! – ragadta meg Keneseiné, a házmester grabancát Böbe. – Én ismerem ezt a lányt születése óta, és az édesapját is, imádják egymást! Miket hazudozott nekik?
– Én ugyan semmit, csak az igazat – tartotta magasba rémülten a felmosófát az öregasszony.
– Két napig Bakardi úrhoz járt az emelet minden lakója, hogy ne menjen pocsékba az a sok étel és ital, melyeket akkor rendelt, amikor két év után végre haza tudott jönni a lánya Londonból! Aztán pedig infarktust kapott a fájdalomtól, amikor nem érkezett meg, és mai napig sem tudja, mi történt! Maga a felelős azért, hogy elkerülték egymást, hazugságokkal mindkettőt félrevezette, majdnem szétszakította a családot! Laura, én most kivágom az ablakon ezt a szemét banyát! – nézett kérdőn a lányra Csugassyné.
– Ne tessék bántani, Böbe néni – intett a fiatal doktornő. – Megfizet majd a bűneiért.
– Egy kis előleget pedig szívesen adnék neki – rázta meg az öklét a harcias szomszédasszony.

Bakardi Barnabás remegő lábakkal lépegetett a lépcsőn. Ott állt Laura a házmesterrel szemben, csípőre tett kézzel, vörös, rövid hajjal, nagyon jól állt neki a rövid haj és a vörös szín is, mellette Constance elkerekedett szemekkel figyelte a felnőttek szócsatáját. Keneseiné megelégelte a vitát, flegma tekintettel földhöz vágta a felmosófát, váratlanul megfordult. Szembe találta magát Bakardi Barnabással. Rémületében tett ismét egy félfordulatot, meglódult, ám megbotlott, lefejelte a lépcsőfeljáró vasoszlopát. Az ütéstől megtántorodott, hanyatt esett, feje a felmosóvízzel teli vödör széléhez csapódott, a víz kidőlt, a vödör a fejére borult. Pillanatnyi csönd után mindenkiből kitört a nevetés.
– Nagyapa! – kiáltotta Constance, kitárt karral futott az öregemberhez, nyakába ugrott. Bakardi Barnabás könnyes szemmel ölelte, szívében forrongva loholt a vér, minden egyes szívdobbanása újabb darabot szakított le az ereket gúzsba kötő szomorúságból.
– Apa, a férjem, Nathan, és az unokád, Constance –, borult apja nyakába Laura. – bár ezt a cserfes kis csitrit már ismered. Jó újra itthon.