Egervári József: Hallgatag szegénység

Norsen Edömér, aki úgy nézett ki, mint egy hazánkba szakadt, megtermett viking harcos, rezsicsökkentésileg lekapcsolta a villanyt, a kölyök egy darabig nyavalygott, de amikor apja odavágta, hogy aki tud, az sötétben is tud, elhallgatott; Döme, te már sötétben sem, nyihogott szemérmetlenül Norsenné, született Pogácsás Aranka. Norsen nem reagált, azon gondolkodott, le kellene festeni a falat. Fehérre, bár sötétben úgysem látszik, sötétben semmi sem látszik; az asszony ma jobban teljesített, ehető volt az ebéd, bár egy tojásos nokedlin nem túl sok mindent lehet elrontani, Aranka viszont tehetséges, neki egyszer már az is sikerült, a leégetett tojásos nokedlit lábassal együtt kellett kidobni a kukába.

A férfi hajnalban ébredt, jóval óracsörgés előtt, még nem is szürkült, a koromfekete égbolton sötét hófelhők ölelkeztek, a mögöttük lévő Hold fénye furcsa, derengő kontúrt festett köréjük; jó ember vagyok én, állapította meg, még sosem vertem meg az asszonyt, nem öltem meg senkit, nem gázoltam halálra a főnökömet, pedig az egy disznó. A távolban sírt egy hegedű, kicsit hamisan, kicsit erőtlenül; semmi sem tökéletes, állapította meg vészjóslón, ám nem akart sírni, sírva vigadni pedig főleg nem. A férfiak nem sírnak. A férfiak kemények, mint a marha szarva, “no woman, no cry”, énekelte valamikor Bob Marley; némileg egyetértett. Aztán nagyon egyetértett.

Az autó lengéscsillapítói nyöszörögve küzdöttek az úttest folytonossági hiányával, Norsen Edömér úgy döntött, világgá megy, de az első benzinkútnál meggondolta magát, se nyelvtudás, se pénz, se posztó; a falu egy biztos pont, bár már a biztos pontokban sem volt biztos, ami igaznak tűnt, annak már ellenkezője is; Aranka egy arany karkötőre vágyott, mintha a világ aranyba öltözötten élhetőbb lenne. Nem az, de nem vitatkozott; nem olyan régen azt mondta neki valaki, ha hinne Istenben, akkor azt kérné tőle, áldja meg őt, mindkét kezével, mert Norsen Edömér jó ember. Igen, ezt mondta, hogy ő jó ember, de az ember ebben a világban már semmire sem megy a jósággal, az olyan, mint a falra hányt borsó, az elszáradt palánta, a szúrós királydinnye. Persze, már egy kézzel is elég lenne, ha a Jóisten megáldaná, csak egy kicsit, hogy ne böfögjön fel a sors minden étkezés után, keserű ízzel, kiköphetetlenül és lenyelhetetlenül, beakadva a torokba, kispolgárilag egyik hónaptól a másikig terjedőn, egyik fizetéstől a másikig nyújtózva, néha megszorítva, máskor kicsit kiengedve a nadrágszíjat; már az is jó lenne, ha messzebbre látna a falu tornyánál, ha nem cselédje lenne az új uraknak, ha értene valamihez, valamihez, nagyon komolyan, például a földhöz, a metszéshez, a disznókhoz, dehát a disznók és birkák közt az ember is disznó és birka lesz, röfögve zabál, bégetve bólogat, ha pedig űzött kutya lesz belőle, akkor előbb-utóbb még harapóssá is válik. Az erdő, a kert azért hozott valamit, nem hagyta az éhséget beosonni a házba, sőt, néha még másnak is jutott kevés krumpli, alma, egy darab hús, tüzelő.

Nincs neked se önérzeted, se önbecsülésed, vágta oda egy reggel Aranka, semmire se vagy jó, nem is lesz belőled senki, soha! Aznap már nem beszéltek többet, Norsen magába fordult, kereste a gondolatait, hogy legyen mivel vitatkozni, ám csak üres tekintettel bámult a száraz akáctuskókra, melyeket vad erővel, de visszafojtott érzelmekkel hasogatott szét a sima nyelű, csillogó fejszével. Nem, nem akar a polgármester szolgálatába állni, nem akar egy gazember zsoldosa lenni. El akarta magyarázni feleségének, hogy léteznek a világban morális megfontolások is, az ember nem adja a becsületét, nem pofoz meg senkit, akit utál a polgármester, nem szorítja sarokba a mellkasnak szorított vasvillával, hogy adja el a földjét, a szőlejét, a házát, még akkor sem, ha ő a falu legerősebb embere, még akkor sem, ha a kocsmában négy pribék akarja meggyőzni, hogy álljon szolgálatba, jó fizetségért, hogy lássa a falu népe, merre is kell nézni, merre is kell menni. Ő nem akart semerre sem menni, csak fájt a szíve, érthetetlenül, gyógyíthatatlanul; Gosztás Gerzson télen megfagyott saját házában, Zsidai Mari megölte a gyerekét és magát is, amikor megkapta a levelet a banktól, hogy elárverezik a házát, férje egy évvel azelőtt akasztotta fel magát az udvaron álló óriási eperfára. A szégyen elviselhetetlen, belemar az ember lelkébe, tépi folyamatosan, apró harapásokkal, reggeltől estig, aztán éjszaka is, hajnalban pedig előtörnek a könnyek, melyek nem mutatnak utat. Mert talán nincs is már út. A világ élhetetlenné vált. És már nincs, aki segítsen. Akarat és szándék híján nincs segítség.

Bepakolta rozoga járgányába a havi apanázst, gyümölcsöket, füstölt kolbászt, a gyerekeknek édességet. Bolond ez a Döme, mutogattak olykor a háta mögött, ám kimondatlan elismerést vívott ki magának a faluban, a kevésből is ad. Aranka megvető grimaszt vágott, aztán látványosan, köszönés nélkül csapta be a bejárati ajtót. A férfi nem foglalkozott vele, a szegénység hallgatag, szemérmes, utál könyörögni, csak rágja a szívet, észrevétlen, míg el nem fogy az utolsó szívdobbanás is. Norsen jól tudta ezt, a szegénység a lassú halál, az élet közönyös pótcselekvések állapota. Mindig.