Ernst Ferenc versei

Megmutatni

Barangolásaimnak ára van.
Angyal leszek, de szárnytalan.
Tudom, sokan ezt nem merik,
én így lettem sokkal emberibb.
A lelkek is járhatnak gyalog,
mint embernek álcázott angyalok.
Úgy szállhatnak egy buszra fel,
hogy szinte senki nem figyel.
Van mit látnom, s van miben higgyek.
Szemébe köphetek minden irigynek.
A tükröt eléjük nevetve tartom,
hogy lássák, mi van a túlsó parton.

*

Bennem örök nyár…

Csöndeket szültem
meg magamban,
köldökzsinóron
lógtak a szavak.
Belém savanyodott
minden szájbarágott,
elit gondolat.
Furcsa íze lett
a nyárnak.
Égi gyöngyök,
pocsolyákra vágynak,
sárban dagonyázik a napfény,
disznószerencsét emleget.
Szavak fúródnak belém,
nem szúr szemet
senkinek, esőben a könny,
megszokott mosolyba
csomagolt közöny,
vet véget minden
aratásnak.
Feletted ítélnek,
alattad ásnak,
minden ébredés
hányásszagú másnap,
nincs újabb csalódás,
nem fáj semmi sem,
két könnyezés között,
oly szenvtelen a szem.
Szivárvány hártyákat
élesztget a nap.
Míg másokban már
az ősz búsul,
bennem örökre

nyár marad.