Fábián István versei és grafikái

A FEJEDELEM VÁLASZOL

„…nélküled munka az és bánat.”

Már kifogyott az alázat, Uram, ahogyan ott
vizekben kevesednek halak. Egyetlen gyászom van,
magamért, magamért fekszem hanyatt. Zuhanok
gazban, muharban, földön, hagyom, a kék ég ledöntsön.
Cigányok adnak-vesznek, gyönyörûszépek, árnyékom
árnyéknál sötétebb. De az én gyászom elfogyott,
Uram, alázatomnak ára van. Velem piacolj, ha mersz,
Uram! Kereskedj kölök Ferenccel, ez európai
lelenccel. Már árnyék vizében álló vadak,
cigányharcsák és menyhalak várják ott, Uram:
föléjük erdõt, vizeket odahozzak! Ott a csontból is
elritkult az alázat, hazának ritkuló vázat, üres
vadont kicsoda nevezne?
Nélkülem szégyen ott a vadászat, munka az ott és
bánat. Ott a szó már csak másnapos büdösség, üdvösség
és igazság döglik a nyelveken, mint a gomba.
Hûségesebb már a hazugság is ott, Uram.
Míg az embernek története van, õk lesik lovaim futását.

Végül maradtam némaságban,
szavaktól fekete fészek a szájam.

Látom paripám futását, röpít erdõvel, folyóval szembe,
szolgáló vadakkal, gyerekkorommal szembe. Nyugatról el a tengerig léptet velem lovam, és velem keletre el-
rohan a fellobogózott történelem.
Ha én, akkor tenyérbe homlok. Ha én, csak erek,
gépben elfoszló kábelek. Ha én, akkor magamra romlok.
Ha én, sem én, se más, csak a növekvõ elmúlás.
Ha más, ám behangolt húrok, mikre vigyáz a kotta.
Ha más, a kulcsot valaki kilopta.
Ha én, akkor magamba fúlok.
Egy tudás van hátra, a véges szép tudása,
nem ütök senki másra!
Alattam Alföld és Mátra, fölöttem bokányi kékség.
Mintha õszben csattogó óriás ponyvát akarnék
leszorítani
hasammal, ágyékkal, térddel, mintha pitypangléghajót
akarnék õrizni iszonyatban: ne kopaszodjon! Mintha
folyók
holtágában állnék szájamig, és a sötét vízre rá-
kiáltanám a bibliát, meginduljon jobbraát meg balraát,
büdös lé ömöljék akár tüdõm ágaiban.
Így inaskodnak társaim, járnak dobozka-betlehemmel
s valami létlen fegyelemmel hitetnek országot, mi nélkül
szavaink: gyûrt ponyva, szaladó pitypang, megállt folyó.
Boldog, ki itt akarhat újat, fújhat trombitát, indulót.

[Alföld, 1982]

mit játszunk, az igazat, csakis az igazat

 

A FEJEDELEM KÉRDEZ

Mi az ember, Uram, hogy úgy felmagasztalod?
Ülsz szomorú, bûzös bérletedben,
hosszú halálunk nézed, szemed se rebben,
ha eged haldoklik, vigasztalod.

Visszavetted minden bibliánkat,
büdös fészekké tetted a szánkat,
Téged valami kópéság rángat:
szavunk helyett reánk köpsz miatyánkat.

Jelentésekkel kövér az asztalod.

Apánk helyébe cigányunk lettél,
bennünket sosem szerettél:
görbe és kóbor lett az ember,

meddõ most minden, mint november.
Ne kérdezzen, ki szólni sem mer:
mindeneket lábai elé vetettél.

Mindeneket lábaink elé vetettél,
s íme, nem a fogak halála ez,
nem torok-, garaté. Csak az ének csorbasága lesz:
dolgozik szorgos arató, Uram, Te senki lettél!

A rajzot kezem rajzolta, szereplõ benne senki.
Csontgolyóból lesz földgolyó, tanítom magam teremni.
Mint pontos célokra szélledõ héja, látok.
Te nem figyelsz, hát magam vigyázok.

Figyelem eged tekintetét,
kihúzom magam, nem adsz, ország és ember nem ad,
építek magamból forradalmat.
Figyelmet és hatalmat.
És szépítem létem át-meg-át,
mint gyártmányod, kinek elé vetetted
mezõnek minden állatát.

Lábai elé vetetted mezõnek minden állatát,
így csak a himnusz fog haldokolni,
a költõ csak bûzleli fiad halát,
õmaga üzemképtelen, ócska holmi.

Hát vagyok nélküled inkább: kék szemû állat,
bennem a szavak tisztán megállnak,
mondják a jelentés dalát, szebb ez,
mint gyilkosságokat nem megtorolni.

Jobb ez, mint minden bocsánat,
mert akármit teszek e világon,
járkálok györgy- és johannalángon

mi vagyunk örök, egyszeri álom,
a Te léted is csak én vigyázom,
Te: Nélkülem munka és bánat.

Mert akármit teszek e világon, nélküled
munka az és bánat.

[Rákóczi Ferenc Fejedelem vadászimádsága:
Mi az ember Uram, hogy úgy felmagasztalod.
Mindeneket lábai elé vetettél… /…mezõnek minden állatát. /…Munkára születtem,
munkában telik gyönyörûségem…
Mert akármit teszek e világon,
nélküled munka az és bánat……………………….
]

[Ebgondolat, 2003]

je-suis

 

ARANY JÁNOS ESTÉJE

                         „Most ebédre, hollók, varjak
                          Seregestül, aki van!”

rét lehull, mező elsimul,
isten abrosza száll, terül.
munkátlan vidék parlagára
hétrét görbed az ég.
eső esik. ki szembejön,

kerül,

mert kámzsa rajtam,
mi volna még dolog,
mindennap estig
és reggelig rémülnek
a lévő boldogok, kikben a létezés

merül.

az élet működik
mintha dolga volna.
a holnapokkal jövővé hajolna
mindenem.

de nem.

egzekúcio

 

EURÓPA-BÁL

                 A század szapora csosszanásokkal lépést igazít.
                 Azután megint. És megint. Azóta is.

Égtájak, kontinensek küldenek ide
helytartókat. Olykor kacagnak, van,
hogy vonyítanak, apró puszik lopódnak
sovány szügyökre.
És a dresszkód black-tie, diadém.

Európa tánctermeiben bűzös-piszkosan,
mosdatlanul, minden éjszakák
minden villamosairól lerúgva bujkál
hajléktalanná esett ismerősünk:
a szabadság