Fetykó Judit: A lány

Egyik nap a villamoson elmélázva, átadva magamat a rezgések lazító hatásának, egészen megfeledkeztem a köröttem utazókról, aztán egyszer csak keresni kezdtem a látóterembe mellékesen bevillanó alakot. Valahol ott jobbra kell lennie, s amint pillogtam, megláttam egy fiatal nőt, aki nekem háttal ült le. Nem ismerem, mondta a fejemben az a valami, mely az emlékeket, ismerősöket tárolja.
Nyikorgás, rezgés, megállók, ajtók csapódása. Már besüllyedt az iménti gondolat a többi közé, mikor váratlanul, s hívatlanul… Ó, dehogy hívatlanul, hisz a gondolataim hívták elő, az idegeimben lévő szabad asszociációk keltették fel azt a valamikori találkozást:

(…)

Fel sem tűnt volna, ha más is ül a fülkében, vagy ha nincs annyira kifestve. Semmi kellemetlent nem mondott, nem tett, de bárhogy igyekeztem, hogy ne érezzem, mégis ellenemre volt: megzavarta egyszemélyes nyugalmamat, azt a lehetőséget, hogy a végállomásról olyan fülkében utazhatok, ahol egyelőre csak magam fogom a helyet.
Egy ideig állt a folyosón a lehúzott ablak előtt, s családjának üzent mindenféléket, hol gyerekesen, hol a felnőtt lány szavaival. Mikor bejött, és leült velem szemben, az ablak másik oldalán lévő helyre, elcsodálkoztam rajta, hogy bír el a füle ennyi csecsebecsét, vajon hány lukat furathatott bele, hogy a sok színes klipsznek helye legye. Hajában masni, szeme erősen, élénken kifestve, száján a harsány rúzs és a kontúr hibátlan. Kezén a számtalan gyűrű, karperec minden mozdulatára halkan megcsörrent. Ruhája összhangban az előzőekkel, ám mégis volt benne valami kislányos, naiv, tudatlan, mint aki nincs tisztában a rajta lévő tarka csüngők hatásával, vagy talán azt hiszi, ez úgy helyénvaló, ahogy viseli.
Jegyzeteimmel a kezemben pár percig elbámultam a semmibe, azaz a kinn futó tájra, aztán olvasni kezdtem. Egy kis önvizsgálattal megállapítottam, valamikor szerettem a fülönfüggőket, persze ennyit egyszerre sosem, de míg nem voltak valódi ékszereim, szívesen hordtam a bizsut. Milyen furcsa, hogy most taszít a látványa.
A lány pakolta a táskáját, majd hatalmas iratfűzőt vett elő, telis-teli papírokkal. Akaratlanul néha rápillantottam. Sóhajtva lapozta a feljegyzéseit, közben gyakran megigazította a haját, simított a szemöldökén. Mosolyogtató volt a nagy készülődést, szépítkezés, azt sejtette, valamelyik következő állomáson egy fiatalember fog felszállni a vonatra, hogy együtt utazzanak tovább.
Az első négy település között zötyögött a vonat, aztán odaértünk arra az állomásra, ahol végre villanymozdonyt kötöttek a diesel helyére, eztán valóban gyorsvonat lett a gyors.
Kinéztem az ablakon. Szokásos nyüzsgés, vasutasok, a büfé előtt állt a sor.
Sokan felszálltak, egy szláv ajkú sokgyerekes család, talán lengyelek, helyet kerestek számtalan csomagjuknak és gyereküknek. A mi fülkénkbe is beszóltak, s lánnyal együtt egyszerre szólaltunk meg, ő lány szlovák nyelven, én a keményebb oroszon: igen, van itt szabad hely.
Összenéztünk. Tiszta kék szeme volt, vagyis a tekintete volt tiszta, talán csak utólag gondolom, hogy egyenletes színezésű kék íriszű volt az a szem. Biztosan kék volt, mert feltűnően kék szemű nagybátyám jutott róla eszembe. Hogy a bácsi emléke, vagy a lány tekintetének tisztasága volt az ok, nem tudom, összemosolyogtunk.
– Én magyar vagyok – szólalt meg. – Szlovákiai magyar – tette hozzá, és kis félmosoly jelent meg a szája szögletében.
– A szüleim is onnan valók – mondtam, s talán valamivel barátságosabban nézhettem rá, mint előzőleg, mert látszott rajta, hogy még akar mondani valamit.
– A Pázmányon tanulok. Ahol a külföldieknek van egy nulladik év. Otthon is felvettek, de nem bírtam megszokni. Itt mégis mindenki magyar…
Miközben beszélt, újra megigazította a haját. Öltözetének és viselkedésnek szokatlansága hirtelen érthető lett. Odaáti rokonaim hasonló korú lányai is ilyenek, így öltöznek, állandóan a külsejüket igazítják.
Miskolcon társult hozzánk egy láthatóan ittas férfi, majd egy fiatalember, akinek megjelenésétől csak a csendes viselkedése volt feltűnőbb. Hosszú, hátközépig érő haját valamikor befonta, tán vagy négy-öt éve, s azóta ki sem bontotta.
A lány letette a jegyzeteit, s mikor szembenéztünk egymással, beszélni kezdett.
– Annyira ideges voltam tavaly ilyenkor. Majdnem idegosztály lett belőle… – elpirult, félresandított, de a fiú látszólag nem figyelt a beszédre, a részeg aludt. – Sokáig gyógyszert szednem. Néha még most is előjön. Olyan furcsa megérzéseim vannak.
Elhallgatott, hátradőlt az ülésen, egy ideig behunyt szemmel, ölbe ejtett kézzel ült, már azt gondoltam, hogy elaludt, vagy csak így próbál kitérni a váratlan, önvallomás keltette zavar elől.
Magamban azt latolgattam, hogy mennyire beteg ez a gyermek, vagy csak annyira érzékeny idegrendszerű, hogy akár médiumi hajlamai vannak, vagy csupán fantáziál. Fiatal, érzelem-dús lányok néha túlzottan érzékenyek.
– Tetszik tudni, olyan érzéseim vannak néha, hogy tudom ki fog hozzánk eljönni, és az el is jön. Aztán olyan, hogy most mindjárt csörögni fog a telefon. Hogy valami érte az aput, vagy anyut, mikor nincsenek otthon, és igaz is amit gondolok – felsóhajtott, kicsit felnevetett, én is épp abban a pillanatban sóhajtottam fel.
Szerettem volna, ha nem veszi észre a sóhajt, nem akartam félbeszakítani. Olyan volt ez, mint mikor valakinek nagyon nyomja a lelkét valami, és egy ismeretlennek kiönti az egészet.

(…)

… az a lány, a másik ajtónál, akit még jól szemrevételezni sem tudtam: … Nem az, mégsem az.