Filip Tamás versei

Harangszó és himnusz

A nyáron átforrósodott
várfalak télen kiengedik
magukból a meleget.
Nem érzek semmit belőle,
csupán biztatom magam,
hogy nem fagyok  meg, ha
ilyenek jutnak eszembe.

Egész nap sötét van, és
folyton harangoznak.
Már nem is tudom, egy
nap hány Angelus van.
Próbálok verset írni fejben,
de vénséges teknőcként
imbolyog minden sora.

Jer Óceán, ködös, homályos,
énekeld el a himnuszod.
És engedd, hogy a meredek
sziklapartról habzó vizedbe
zuhanjanak teknőseim, a
verssorok, mert csak benned
tudnak méltósággal úszni,
mint égen a földön csak
támolygó albatroszok.

*

Bármerre néz

Egy vándor kutat keres Babilonban,
egy maréknyi vízre vágyik, hogy
arcára löttyinthesse, de bármerre
néz, csak a tornyot látja.

Sokáig tart, míg összedől,
porától elsötétedik a nap. Mire
leülepszik, egy nemzedék felnő.
Addig a porával oltják szomjukat.

*

Felmondom

Ők pillangókat dobálnak a lángba.
A versük is szörnyeteg.
A Barikád utcában laknak,
szavaik vezényszavak, de
még a hallgatásuk is megsebez.

Engem ma elengedtek az őrszobáról,
de előbb jól megszorongattak
a Nietzsche-apám versemért.
Most kiszellőztetem a fejem,
aztán megyek, és felmondom a
Ça Ira utcai albérletem.

*Első közlés