Fövényi Sándor versei

Mostanában

Mostanában a Duna-parton üldögélek,
hallgatva, ahogy motoz a szél.
Nem szólok, nem beszélek,
locsog helyettem a kőszegély.

Mintha tudná, nem szeretek,
pár dolgot csak, azt hiszem.
A horgászbotjaim, a hajómat a vízen.
Talán’ a susogó nádast,
a görnyedt fűzfákat, mikor
borzolják a hullámok haját.

És a csónakokat is,
mert belekotyognak a csendbe.
Egyik lánca nyikkan, mintha sietne,
bele a Napba, ami mára meghalni
készül a túloldalon.

Ezer, meg ezer alkonyatom
mióta létezem.
A miértről kérdezem az Urat,
jártam poros dűlőutat,
de gőgömből emelt diadalív alatt is.

Nem érdekel, ha elvisz a semmi,
megyek, mert menni kell.
Ám ne legyen üres a kezem,
a balban szerelem, másikban a szép volt.
És a száj, ami úgy csókolt,
mintha vén bort ittam volna,
s lettem tőle a legszabadabb szolga,
dühös vér, a szívbe zárva,
amit rabként terelget az erek kékes rácsa.

Még annyi mindent kéne tenni,
a szálkás esőket arcomhoz szorítani.
Mert nem tudok sírni,
csak nehéz álmaimtól csatakos a párnám.
Nekem ez a világ márvány,
hideg, túl kemény.
Cifra palotákban kongó terem,
és meggyaláz ha fáradsz,
de cigány-lelkem vályogból ver házat,
a villámok ütötte alvégeken.

Én ami fájt mindig leírtam,
néha vörös, néha zöld irónnal,
legtöbbször ösztöneimre bíztam,
verjem bottal, vagy borítsam virággal
ki versem olvasva gondolkodik,
aki szeret, míg tollam csontomig kopik.

,*

A tükör

reggel kivánszorogsz a fürdőszobába,
hol rozsdás szögként görbülsz a valóságba,
a tükörbe bámulsz, áldozat?, bálvány?
a létezés ingatag határán,
hajad kócos deres a borosta,
vajon arcod vagy karod kívánja-e a borotva,
de hová sietsz te ártatlan árnyék,
mikor annyi fájó seb vár még,
fésülködj, moss fogat, készülj a mára,
ne gondolj a tegnapokra az elmúlt éjszakákra,
kezed, lábad ép egész, szemed tiszta,
fényét a kelő nap úgyis felissza,
majd visszaszórja rád, lám ajándék,
tudod az élet ilyen hóbortos játék,
dolgozol, eszel, iszol szaporodsz,
ha nem is jut valamiféle zsíros konc,
Hazád van, ez nem kevés,
itt megértik mit beszélsz,
mégis, ha elkapna a menni kéne’ vágy,
hogy jobb cipőd legyen, drágább ruhád,
állj meg, nézz fel az égre,
itt tiéd a tengernyi kékje,
ám ha így sem értenéd ki vagy,
szíved biztos felette a téli fagy,
menj újra a tükörhöz kérlek.
benne meglátod legnagyobb ellenséged.

*

Végállomás blues…

Éjfére jár. Hosszú sóhajú
vonatán befut a csend.
Az állomás tétován mereng,
lopva fényét oltja, s
mellékvágányra tolja zaját.

Eső készül. Valami konok,
monoton, éj illatú.
A villanydrótokon szomorú
song zsong, talán blues búsong –
lágy húrjain ring, szorong a dal.

Acélszálak zúzott kőölén
karnyújtás a végtelen.
(Halkan röhögő váróterem)
Egy jegy fülébe súgja:
nem létezik oda-vissza út.

Felriadok. Számban borom
keserű íze hever.
(Aludj, aludj a szél énekel.)
Hiszen utazni jöttél,
sorsod megváltott jegyén,oda.

Éjfélre jár. Hosszú sóhajú
vonatán befut a csend.
Az állomás tétován mereng,
lopva fényét oltja, s
mellékvágányra tolja zaját.

*Első közlés

©Bögös András -A Makk Ász nyara