Füredi Ferenc versei

Hasadás

Volt, hogy kéttörzsű diófának
láttam belülről magam. Éppen
éjjel volt? Szerda, vagy csütörtök?
Ezer éve? Vagy a múlt héten?

Magamba ojtott két diófa!
Hol van a vég, és hol a kezdet?
Hiába kérem magam: Engedj!
Hiába intem: Elengedlek…

Mióta tudjuk mind az egyen
kiégtél én, és te is kiégtem,
szeretjük magam gyűlölettel,
ölelem egymást minden éjjel.

Újra születnék magam nélkül!
Nem felel. Faggatok akárkit:
melyik én akar menekülni,
és itt maradna – e a másik?

*

Éjszakai álom

Nap voltam én, melyet a gonosz
fakószín felleg eltakart.
Felhő lettem. A viharos szél
Nem kérdezett, csak belémmart.

Voltam Hold is, de éjjelente
ebek ugatták fényemet.
Csillaggá lettem! Szupernova!
De senki fel nem fedezett.

Tollatlan madár szárnyak nélkül!
– úgy elröpültem volna már –
/előbb vagy utóbb puskavégre
kerül a szárnyatlan madár…/

Kisgyermek újra! Rongyos zsebemben
egy régi csúzli megmaradt.
Kapok egy kavicsot és a kővel
széjjelrepesztem álmomat.

*

A csönd és a végtelen

Néha egy gyermekkori álom
meséli, milyen volt a csend.
Olykor egy furcsa pillantásod
feszíti föl a végtelent.

A végtelent – mely örök élet –
a csendet, ami betakar.
Gyermekként nem tudtam, hogy félek,
S az is meghal, ki nem akar.

Ma már tudom, hogy ezerféle
lehet a csönd, s a végtelen,
lehet magának ellentéte.
Gyűlölöm hát, és élvezem.

*

A csend

Az ég leroskad –
lerombol mindent földig
a vihar.

Megint én hallom
csak itt bent?

Egy füstkarikán felszáll,
és megpihen a csend
majd ezer csönddé széjjelfoszlik.

A bezárt ajtó keretét
a dühödt szélvihar
bedönti .

Lehet-e még,
szabad-e még
hazug csöndeknek hinni?

Halkan suttogom:
Mi az a rend?

Egy füstkarikán felszáll,
és megpihen a csend,
majd ezer csönddé széjjelfoszlik.

Láttam a kapukat kinyílni
láttam a kezeket összezúzni.
Kapuk nyíltak és bezárultak,
kezek és lábak összetörtek –

elszaladnék és itt maradnék
az élet csiki-csuki játék
a vers élet, az élet ajándék.

Volt tüzem gyertyalánggá korcsult,
már nem tudok, már nem akarok
kaput törni, bezúzni ablakot,

teleírtam a fehér papírt
apró gyermek-tejfog betűkkel –
rámordítottak, megrettentem:

Tépd el, tépd el, tépd el!

Ha csendre ítélnek,
mi is lesz velem?
Egy füstkarikán megpihen,
én ráülök és
az égbe száll
majd hirtelen

örök némasággá foszlik.

*Első közlés