Gerber Erika: A lator

Melegen tűzött a nap. Az emberek azonban mit sem törődtek a hőséggel. Aki csak tehette fenn volt a hegyen. Látni akarták a keresztrefeszítést. Úgy három körül járt az idő, mire felállították a három feszületet. A tekintetek a középső keresztre meredtek. Maga az alak, szinte elveszett a hatalmas gerendák között, inkább volt érezhető a jelenléte, mint látható. „Töviskoronás”. Így csúfolták egymásközt az emberek. A halálát akarták látni. A két latorral senki sem törődött.
Bűnös, bűnös – kiabálták teli torokból a tövisesre mutogatva.
Mentsd meg ma-ga-dat, mentsd meg ma-ga-dat, skandálta a tömeg.
Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni – gúnyolódtak rajta.
Kezdetben velük ordított a két lator is, de csak kezdetben, mert a jobb oldali fickó egy idő után elállt a gyalázkodástól. Elhallgatott és magába szállt. De a bal oldali nem hallgatott, csak mondta, mondta a magáét, hol a töviskoszorúsra nézett, hol a távoli kertek felé hunyorgott és az emberi gonoszságra gondolt, mint egyetlen biztos dologra az életében. Bár, mintha egy gondolatnyi időre elcsöndesült volna.
A centurio láthatóan unta már az ácsorgást. Körülnézett, hová is húzódhatna a nap elől, hol is pihenhetne egyet? De csak egy gyéren nőtt bozótot látott a közelben, jobb híján, beérte azzal is. Fáradt testét a kemény földre rogyasztotta, és úgy helyezkedett, hogy ráláthasson a gondjaira bízott elítéltekre. Dagadt bokáit kezdte masszírozni éppen, amikor egy katona rohant oda hozzá. Megállt a centurio előtt és egy papirusztekercset nyújtott át a pihenni vágyó öregnek.  Ez az ember itt – mutatott a mögötte állóra – levelet hozott, amannak ott ni – intett fejével az egyik  feszület felé. A hír futótűzként terjedt az indulatoktól izzó tömegben.

A töviskoszorús levelet kapott – súgták egymás fülébe izgatottan az eseménytől összezavart emberek. Bár megszokták már a sok felhajtást ami a vézna fickó körül volt a héten, az a cirkusz azzal a szamárral, meg az a furcsa kihallgatás Pilátusnál, aztán a keresztút a jajveszékelő asszonyokkal, most meg ez a futár a levéllel…hiába, na, megijedtek. Csak nem felmentő ítélet? Feszült csend és hangos morajlás hullámzott végig a tömegen.
Távolról csak annyit láthattak, hogy a centurio feláll és magához inti egyik emberét. A közelállók viszont a következő párbeszédet hallhatták.
Nem gondolja jóember, hogy kissé elkésett ezzel a levéllel? – szólt a centurio a futárhoz.
Nem én, uram, úgy látom, nagyon is időben vagyok még!  – így a futár – a törvény előírja, hogy a küldeményeket minden esetben kötelesek vagyunk átadni az illetékes személynek, feltéve persze, ha az még életben van. Márpedig ha jól látom, a mi emberünk, nagyon is él, hunyorított a fényárban úszó keresztek felé. Úgy, hogy kérem, ezt az írást itten haladéktalanul át kell adni a címzettnek. Egyenesen a kezébe. Ezeknél a szavaknál ugyan visszavett egy kicsit a lendületéből, de eltökélten folytatta a mondandóját. Én kérem törvénytisztelő ember vagyok, és aki a törvénytisztelőket tisztességükben meggátolja, bizony maga is törvényt sért.
A centurio, törvénytisztelő ember lévén, magához rendelte a katonáit.
A bal oldalit – vetette oda kurtán a katonáinak és a lator felé intett. Erre az hirtelen felhagyott a gyalázkodással és hitetlenkedve a töviskoronásra nézett. Hogy, hogy nem az? Hogy, hogy ő?
De a törvény, az törvény. Nem volt mit tenni, a latort le kellett szerelni a feszületről. Kezébe nyomták a papiruszt, de az csak meredten bámulta a firkálmányt. Nem tudott ő olvasni, egy betűt se értett belőle. Végül aztán az olvasta fel neki a levelet, aki hozta. Lassan ment az olvasás, erősen vakított akkor a nap, no meg aki a levelet küldte, az maga sem igen tudott írni.

„énédes serelemem tudmeg hoén mindég hitem tebened akois amiko senkise és hoén tégedet mindégis seretelekés öröké seretni foglak”

Az aláírásból csak a kezdőbetű volt kiolvasható: „M”. A többi betű felismerhetetlen maradt.
A lator hirtelen kitépte a férfi kezéből a levelet és mellkasához szorította az írást. Majd felpillantott az égre, aztán lehunyta szemeit. Úgy állt ott hosszú percekig a nap felé fordulva, kisimult orcával. Milyen szép is ennek az embernek az arca – vélekedtek róla egyszeriben – milyen szépek a vonásai. Tisztára, mint egy gyermek.

A fiatal férfi egyszer csak fogai közé vette a levelet, hátat fordított a tömegnek a feszület felé fordult és magától visszamászott a keresztre. Testét gondosan a corpusra igazította és várta a  sorsát.
Úgy rémlett, mintha mondana valamit. De, hogy mit, azon még ma is tanakodnak az emberek.