Hidasi Zsolt: Csak egy kis bitter

– Mit csinálsz? – kérdeztem tőle, amikor a második doboz altatót kezdte eszegetni, mint valami cukorkát.
– Szeretném végre kialudni magam – mondta ijesztően nyugodtan, pedig néhány órával előtte csaknem egymás torkának estünk. Bekísértem gyomormosásra az ügyeletre. Jól letoltak, mert nem hívtam mentőt.
„Na, mosolyogj már egy kicsit!” – mondtam neki a kórházban a gyomormosás után.
„Tudod, a nevetés önfeledt dolog és én nem hiszem, hogy valaha is megengedem magamnak ezt a luxust a jelenlétedben” – válaszolta.

Azóta nem láttam. Később hallottam, hogy összeállt valami pacákkal. Állítólag nagyon hasonlít rám. Állítólag… Nem is tudom, mit mondhatnék. Van az az érzés, hogy ott és akkor majd történik velem valami, ezért itt és most inkább nem csinálok semmit, pedig pontosan tudom, mit kellene tennem. Persze kurvára nem történik semmi. Aztán sajnálom az időt, amit elvesztegetettem, és nem tettem meg azt, amivel azért akartam még várni egy kicsit, mert hátha akkor mégiscsak megtörténik majd az a valami.

Nem történt meg.

Eltelt 20 év.

Tegnap vagy tegnapelőtt, vagy azelőtt, róla álmodtam. Egy-egy utcarészlet jelent meg álmomban, a legkülönbözőbb helyszínekkel, többnyire óvárosi képkivágással, kanyargós utcákkal, talán Angliában vagy Franciaországban. Anna váratlanul kinyitott egy ajtót, vagy ablakot, mindig máshol, egy öreg bérház kapuját vagy egy emeleti zsalugátert, esetleg csak résnyire, vagy egy kocsma ajtaját, kidugta rajta a fejét és csak ennyit mondott: „Nem jössz?” Ez a jelenet ismétlődött egész éjjel.
Reggel a zöld jelzésre vártam a gyalogátkelőnél. Az út két oldalán felsorakoztak az ellenséges felek. Elől a nehéz fegyverzet, mögöttük a rohamosztag. Aztán megadták a jelet és mi egymásnak rohantunk.

Ő volt az.

Uramisten hányszor elképzeltem már ezt, és ő ott volt újra! Igyekeznem kellett, hogy ne ugorjak a nyakába, vagy hogy el ne ájuljak menten. Döbbenten csúszott ki a számból az előre megálmodott szavakkal teljesen ellentétes előjellel:
– Te vagy az?
Úgy nézett rám, mint valami idegenre. Egy pillanat alatt megfordult bennem minden. A boldogság íze még kísértett, de már valami elhasalásszerű ijedtséggel keveredve. Egyszeriben iszonyúan kellemetlenül éreztem magam. Zavartan próbáltam kihátrálni.
– Bocsánat, azt hittem TE vagy az (…) azaz (…) biztosan összekevertem valakivel. Elnézést.
– Én vagyok – mondta teljesen szenvtelenül és faképnél hagyott.
Éktelen dudálás térített észhez, a járda közepén álltam. Ösztönösen „kiúsztam” a „folyópartra” és gépiesen beálltam egy emberkígyó végére. Öntudatlanul vártam a sorsomra egy sor végén. Csak később derült ki, hogy a hentes előtt állok, és friss húsra várok. Lassan feleszméltem és előhalásztam a telefonomat. A számot már évekkel ezelőtt kitöröltem, de hiába, a fejemből nem lehetett. Simán bepötyögtem. Rutinosan, még mindig. Csak pár órának tűnő másodperc kellett és megtudtam, hogy az üzenetet nem sikerült kézbesíteni. Bántott az a fény, és nem értettem miért küldtem el azt a szót 20 év után. A kijelző lassan elsötétült, és amit én az éterbe csepegtettem, újra alámerült a mocsárban, amit egyszerűen képtelen vagyok kikerülni.
Egyszerre csillapíthatatlan szomjúság kezdett gyötörni. Vágyakozva pillantottam a szomszédos étterem lepukkant terasza felé. Eszembe jutott a fasori kávézó, ahová annyiszor jártunk azelőtt. Mindig a sarokboksz „kirakatában” ültünk, a dupla tükör miatt értelmezhetetlenül összezagyvált utcaképet látva magunk körül, végtelenített önmagunk társaságában. Akkoriban örökkévalónak tűnt a boldogság.
Egy darabig ácsorogtam, rágyújtottam, aztán beléptem a kerthelyiségbe. Elbújtam a legfélreesőbb zugban. Mogorva személyzetre, keserű italokra és szépséghibás süteményre vágytam, a jó szándék legcsekélyebb jele nélküli felszolgálással.

Tudtam, hogy nem látom többé.

Ő így mondaná: „Semmi szomorúság, csak egy kis bitter”.