Legyek a csend
Ha el kell mennem,
úgy menjek el,
ahogy eddig senki más.
Bőröm alól újjászületve
ásson el a nagyvilág.
Ne hullajtson könnyet értem
se asszony, se férfi.
Én magam legyek az,
ki a könnyeket mégis érti.
Ne legyek áldott
ebben az átok-országban.
Kopjafa leszúrva
ezernyi nyomorúságra.
Legyek a csend, mely
ha egyszer elered,
elmos mindent.
Köztük engemet
*
Önfelfogadás
Hogy volna-e kedvem magammal magamról?
Mikor sejthető, hogy az egész egy karambol
lenne, és összetörne minden, mi ragasztott.
Apám meg odafentről motyogná: szakasztott.
Mégis úgy tűnik, magamnak ma csak én vagyok,
ám nem szól ez másról: csak túlélni, s a tanok
itt nem segítenek. Semmi írás, semmi monda.
Magamnak magam lehetek a legnagyobb gondja.
Mint mikor az isten kicsiny gyermeket játszik,
elsöpri mindazt, mit addig épített, s látszik,
boldog, amikor valami újat teremthet.
A tükörbe nem sikerült beleszeretnem.
Mert ahogy a szépség – midőn a káprázat
elillan, és az ember önmaga ellen lázad,
s felfogadja, jobb híján, azt az embert,
akiben élt, álmodott, szeretett nem egyszer,
akiben egy ajtó mögött lüktet a húsa,
bordák között mélyen rozsdáll a kulcsa.
Ő lesz az, vagyis én, kit ellenem kérek.
Ha majd ott lesz az idő. Véremmel vérem.
*
Az idő
Az idő nem mindig barát
Nem mindig köszön ha lát
Csak elvesz majd ad cserébe
Csóró elvadult emléket
Az idő csendben beszél
Mig te orditva eszmélsz
Fehér mondat nő hajadban
Bomló atomok az anyagban
Az időt ne kérd nem segit
Nem enyhül semmilyen kín
Mire lassan feleszmélsz
A te is a temetőbe térsz
*Első közlés