Kádár Sára Hajnalka: Tűzkakas

(részlet a készülő regényből)

Forró nap vége felé jártunk, amikor hirtelen meglódultak az udvaron a fák, repítettek az égnek mindent, ami útjukba került, s hirtelen óriási viharfelhők kerekedtek fölénk.

–Gyorsan-gyorsan be a nyári konyhába! – kiáltotta anyám nekünk.
Ő a nagyobb testvéreimmel csirkét, tyúkot hajkurászott be az ólba, apám meg az állatokkal bajmolódott. Mi Gyurikával felmentünk a nyári konyha lépcsőjére, ott toporgott nagyapám is. Csattogott az ég, s a haza igyekvő galambot is földhöz vágta az udvaron vadul dühöngő szél. Villámok cikáztak a haragos égen, mire a szüleim és a nagyobbak beértek a konyhába. Még az ajtót is becsukta anyám, mert nagyon félt a villámlástól. Vacsorához készülődtünk, amikor óriási robaj hallatszott, s néhány pillanat múlva vörös lángok nyaldosták a szomszédék csűrét.

Megbolydult az utca, az emberek vödrökkel rohantak menteni a menthetőt, a kútgém őrülten járt fel-alá, riadt kiáltások, biztatások röpködtek mindenhonnan, adogatták a tele vödör vizet egymásnak. Félelmetesre nőttek a lángok, szállt a pernye, szóródtak a szikrák, a szél hordta a villogó parazsat mindenfelé. Most már a mi fából épült csűrünket és szomszédokét is locsolták. Rémület szállt a falura!

A szél egyre vadabbul dühöngött, hirtelen lángra kapott az istállónk. Istenem, jaj, Istenem, mind elégünk, jajgatások keveredtek a rémülettel. Anyám, apám s a testvéreim az állatokat mentették az istállóból, a lovak fejére zsákot húztak, mert azok az ijedelemtől csak nyerítettek megfeszített lábakkal. Soha nem láttam eddig, hogy apám ráütött volna a lovára, de most ütötte-vágta őket, míg kihozta őket az égő épületből. Recsegett, lángolt a tető, végre a helyi tűzoltóság is megérkezett, kézzel hajtották a pompát, s a tömlőkön át nagy sugárban lövellt a víz az istállóra. A szél lassan odébb állt, s így csupán a tető égett le, tartó gerendái kormosan meredtek az ég felé.

Lassan elcsitult a rémület, hazamentek az emberek, s minket is ágyba parancsolt a kimerültség.

*Első közlés