Kardos M. Zsöte versei

Félelem

Sirathatnál Kedves,
gerincem hídját
próbálják összetörni,
azonos mondatok
robbanó ütéseivel.

Mindig annyit,
mindig ugyanúgy,
ahogy vízcseppekkel,
értelmem mélyebb
rétegeibe jutni.

Maradék gondolatok
ténferegnek agyamban,
tehetetlen hullanak,
átláthatatlanná tett
megsemmisítésbe.

Ha most mellettem
lennél Kedves,
összekulcsolt hitünkkel
se juthatnánk át
elfűrészelt pallókon.

Vánkosom voltál,
csak félelmem maradt.
Kemény szögekkel hasítják
az utolsó szalmaszálat,
vadak üvöltenek.

*

Hajnalvárás

Szavaim lélegzetem
remegésében szállnak,
egymást ölelik elhagyottan,
óriásplakátokkal
kerített értetlenségben.

Világtalan utakat
borító csillogásban,
lerogyó méltóságomon,
hegyes tüske a perc,
hasztalan harc lettem.

Felesleges kérdőjel
létet döfő pontok közt.
Tavasszal se lobognak zászlók,
kifeszítve tartja a
megundorodott lélek.

Azt a hajnalt várom,
mely ismét a kezdet
bimbóival gyönyörködtet,
majd letakarom velük
csorduló szégyenemet.

*

Magányos lépteim

Az asztalon,
életemmel teli tál.
Felkínálok mindent azoknak,
akik látták még akkor is
kincseim fényét, amikor
a tükör őszinteségével szemben,
könnyebb lett volna a homályt
választani.

Nem vártam,
hogy annyian érkezzenek,
mint ahányan távoztak közben.
Magányos lépteim mentén
gyöngyöt és tövist leltem.
Nappalok voltak és éjszakák,
mindig eggyel kevesebb,
amit számolni kell.

Lugas volt ott,
felfutó vadszőlő levelek,
kiosztott kártya,
apám simító keze,
anyám szemében csillagok.
Székek, vacsora, apró lepkék,
a lámpa pislogó fénye,
behajtott könyv, és búcsúszó.

*Első közlés

Kardos M. Zsöte portréja