Kovács Gábor: A hazugság művészete

Nem kívánok különösebben elmélkedni arról, hogy mi lenne, ha a hétköznapi életben folyton csak igazat mondanánk, pontosabban mindig kimondanánk azt, amit érzünk, gondolunk és tudunk. Több mint valószínű, hogy az élet borzalmas és elviselhetetlen lenne! Talán ezért van az, hogy mindenki hazudik ezen a világon, legalábbis ritkán mond igazat, nemtől és életkortól függetlenül.

Van egy kedvenc anekdotám, mely eredetileg Molnár Ferenctől, a Pál utcai fiúk írójától származik, aki többek között törzsvendége volt Bródy Sándor asztalának a New York kávéházban. Történt egyszer, hogy Sándor bácsi  asztalnál arról a fennkölt kérdésről folyt éppen a szó, hogy “hordjon-e úriember télidőben hosszú jéger alsónadrágot?”. Bródy úgy vélte, hogy egy huszadik századi gentlemanhez ez egyszerűen nem méltó. Ám, miközben kifejtette erre vonatkozó álláspontját, Molnár Ferenc pillantása az asztal alatt az író kinyújtott lábára esett. A nadrágszár alól pedig kilátszott a hosszú jégeralsó kibomlott pántlikája.

– De Sándor bácsi – mondta Molnár –, hiszen te is jégert viselsz, kilóg a korca!

Bródy lenézett az asztal alá, és csak legyintett: – Az nem az én lábam…

Az ilyenfajta bemondásokat nevezem én mesterhazugságnak.

Köztudott, ha puszta szeméremből nem is mondjuk ki és igyekszünk nem beszélni róla, hogy a hazug embernek három fajtája van. Az első az úgynevezett tehetségtelen hazudozó. Az ilyen ember eleve reménytelen eset, önbizalma csekély, érzelmeit túl hevesen éli át, s ezáltal, ha hazudni próbál, sebezhetővé válik. Kedvenc közmondása is általában a következő: “A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.” Napi átlagos két hazugságnál tehát nem telik neki többre, és ezek is inkább többnyire csak ártalmatlan füllentések.

Ezért aztán nem túlzás, ha egyenesen azt mondom, csak hálát tudok adni azért, hogy az emberiség többsége a jól hazudók kategóriájába tartozik. Egyébként a laikusok, tehát az utca embereinek egybehangzó véleménye szerint ők azok, akik közül általában csak igen keveset lepleznek le és csak igen keveset érnek tetten. Aki jól hazudik, bárkit meg tud téveszteni, akit csak akar, tehát hazugsága sikeres. A jól hazudó ember fő jellemzője még, hogy nem bonyolódik eleve sikertelen, más szóval “átlátszó” hazugságba. Fontos, hogy agyunkba véssük, az ellenőrizhető vagy eleve hihetetlen hazugság mindenkor szavashibának számit. Mondanom sem kell, hogy aki jól hazudik csak egy átlagemberi szintet képvisel, tehát semmiképpen sem rendkívüli tehetség. Röviden, jócskán van még mit tökéletesítenie. A tökéletesen hazudók külön kasztot alkotnak, ez már nem amatőr-, hanem művészi szint, sőt, nem csak szint, hanem rang is egyben. Bizonyos becslések szerint az embereknek maximum egy-két százaléka rendelkezik ilyen kiművelt képességekkel.

A tökéletesen, mesteri színvonalon hazudók pedig, mint például a fentebb említett  Bródy Sándor, képesek egy szimpla hazugságot is művészi szintre emelni. Itt persze hosszú névsort lehetne még az írók neveiből összeállítani, valahogy úgy, mint Máté tette ezt Evangéliumában, lásd Jézus Krisztus hibátlannak tűnő nemzetségtábláját. Kihagynám a felsorolást, a végeredmény a lényeg: Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzedék, Dávidtól a Babilonba való elhurcolásig tizennégy nemzedék és a Babilonba való elhurcolástól Krisztusig tizennégy nemzedék.

Néhány szót ejtsünk a testbeszédről is. A nagy hazudozók hazugság közben minimális viselkedésbeli eltéréseket mutatnak ahhoz képest, mint amikor igazat mondanak. Tökéletesen uralják viselkedésüket. Szinte hibátlanul tudnak uralkodni érzelmeik felett, ebben a kiváltságos helyzetben ugyanis oldottan és megszakítás nélkül hazudhatnak. Mondhatni tetszés szerint hívhatják elő érzelmeiket, miközben semmi nem mutat arra, hogy ne volnának őszinték. Természetesen ahhoz, hogy valaki e művészet magas fokára érjen, megfelelő elszántsággal kell rendelkeznie, így aztán, akár sajátos egyéni utakon-, esetleg egy-egy jól bevált módszer segítségével, szabadon gyarapíthatja tudását.

Az általam nagyra becsült Bródy egyébként néptanítónak készült, de tanulmányait sosem fejezte be. Műveltsége hiányosságait rendkívüli tehetségével pótolta. 18 éves korában írnokoskodni kezdett testvérbátyjánál, aki Gyulán volt ügyvéd. Első cikkeit is itt, a helyi lapban sikerült megjelentetnie. 1884-es Budapestre költözése után  vált igazán híressé. Jellegzetes írói stílusa  miatt, afféle magyar Zolának tartották.

– Tehát jegyezd meg, kedves olvasó, akárki vagy is, a jó hazugságnak feltételei vannak. Az első feltétel, a hazugság előkészítése. Talán meglepő, de előre fel kell készülnünk a felénk irányuló esetleges kérdésekre. Azaz ne csak egy hazugságunk legyen, hanem rendelkezzünk számos tartalék hazugsággal is. A laikusok a rögtönzésben hisznek. Ez azonban teljes tévedés. Az érvelés természetesen lehet rögtönzött, ám az érveknek már ledobásra készeknek kell lenniük, akárcsak a repülőgépben betárazott bombáknak, menet közben e tekintetben minden keresgélés vagy bizonytalanság halálos veszély jelent.

Visszatérve tehát az eredeti gondolathoz, a mesteri fokon álló hazudozó legfontosabb jellemzője, hogy semmi módon nem engedi át magát az érzelmeinek. A túlérzékeny, könnyen befolyásolható emberek többnyire nem is mernek hazudni, meg vannak ugyanis győződve arról, hogy azonnal lelepleződnének. Shakespeare például valószínűleg tökéletes hazudozó volt, mi egyébre utalna híres mondata: “Színház az egész világ.”

Sztanyiszlavszkij a maga módján ezt így visszhangozza: A színházi élet alapanyaga nem az élmény, hanem a cselekedet. – Hát ez a briliáns mondat például – csak halkan kérdezem – nem egy orbitális hazugság?

Végül, de nem utolsó sorban, a legsikeresebb, mondhatni művészi szinten hazudóknak van még egy fontos jellemzője, ha tetszik, ismertetőjele, ez pedig az elhallgatás és a meghamisítás közti helyes választás. A profik ugyanis nem merészkednek a vékony jégre, inkább ilyesmiket mondanak: „nem tudom”, „nem emlékszem” és így tovább. Amikor lehetséges, általában az elhallgatást választják, mivel ez a hazugság legpraktikusabb és legtökéletesebb formája.

Ennyit tehát az alapokról, most menjünk tovább. Nyilvánvaló, hogy az emberek jelentős többsége azt gondolja magáról, hogy nem nagyon tud hazudni. Ugyanakkor elhiszi, hogy a tények meghamisítóját sikerrel le tudja leplezni. A valóságban éppen ennek az ellenkezője igaz: sokkal jobban hazudunk, mint ahogy gondoljuk, ám a véltnél gyengébbek vagyunk a hazugságok leleplezésében. A hazugságok sikerének egyik magyarázata persze éppen abban a tényben rejlik, hogy a legtöbb emberből hiányzik a bizalmatlanság. Sajnos sokkal kevéssé vagyunk gyanakvók, mint amennyire kellene, hogy azok legyünk. Csak amikor egy konkrét helyzetben állandósul a kételkedésünk, akkor kezdünk gyanakodni. Rendes körülmények között persze nem úgy vizsgálgatjuk az emberek kijelentéseit, szándékait és érzelmeit, hogy vajon tényleg igazat mond-e az illető. Rendes körülmények között…

Hol van tehát a hiba? Miért hazudunk olykor még önmagunknak is? Egyáltalán, miért hasznos számunkra – még ha tagadjuk is – a hazugság művészete? – Ezek a kérdések valójában csak a felszínt karcolják , és nem vezetnek sehova. Ami engem illet, még mindig azt hiszem, hogy az ember lényegi helyzetét – jelképes formában természetesen –  a Biblia írja le a legvilágosabban: Az ember és az asszony elrejtőztek az Úristen elől a kert fái között. De az Úristen hívta az embert és így szólt hozzá: “Hol vagy?” Ő így válaszolt: “Hallottam lépteidet a kertben, s féltem, mert meztelen vagyok, tehát elrejtőztem.” De Ő így szólt: “Ki adta tudtodra, hogy meztelen vagy?”

– Az Úr kérdése persze a Bibliában is csak amolyan “költői kérdés” marad. Mellesleg magamban én is folyton ezt kérdezem: Miért szégyelli az ember, hogy meztelen?

*Első közlés