Kovács Gábor: Dr. Ledermann túlvilági üzenete

Az utóbbi időben már szinte csak megszokásból járok a filmklubba. Az Auróra art moziról van szó. Kezdem azzal, hogy minden rendben ment addig, amíg dr. Ledermann vezette a klubot, akinek neve, egy könyve nyomán, a nyolvanas években vált országos hírűvé. A pszichoterápia és a belső szabadság megszületése c. művét ma is nagy becsben tartják, persze elsősorban szakmai berkekben. Ledermann egyébként sokáig pszichiáterként és egyetemi oktatóként működött. A filmklubot már nyugdíjasként vezette, és nem is akárhogyan.  Ahogy  a  katonai  szlengben  mondanák:  ekkor  már igazi öreg  hal   volt,   vagy iszapszemű rája, aki minden szempontból ismerte a dörgést.

Csak ránézett a filmklub közönségére és máris elöntötte a szánalom és a részvét érzése. Távol állt tőle, hogy valamiféle néptanítónak tartsa magát, ezért ha csak tehette nem kommentálta hosszasan a filmeket. Látta, hogy a közönség alapvetően fáradt és nincs szüksége agyas magyarázatokra, csak primer élményekre, amelyeket, távozva a moziból, békésen emésztgethet magában, anélkül, hogy e magányos párbeszédbe bárki is  beleszólhatna. Különleges tehetsége révén érzelmileg feszült szituációkra is képes volt, személyes bevonódás nélkül, objektívan tekinteni. Szóval nem akarta megmondani, vagy ráerőltetni senkire a tutit, inkább ílyeneket mondott: “Nos, azt gondolom, a dolog így is, úgy is látható.” Ezt a hidegvérűséget külön szerettem benne.

Ekkortájt olvastam egy remek  könyvet,  egy Limonov  nevű orosz  író: Ez  vagyok  én, Edicska című művét. Na ez, mintha csak a fiatal Ledermannról szólt volna. Fő tanulsága, hogy hibázni nem hiba, még akkor sem, ha ennek során mások beleláthatnak “lelki lapjainkba”.

Történt aztán, hogy Ledermann hirtelen meghalt, ráadásul egy buta közlekedési balesetben. Mindenkit lesújtott a hír. A filmklub azonban nem szünt meg, új vezetőt kapott, aki állítólag Ledermann tanítványa volt, tehát ő is lélekbúvár, ha nem is olyan megfontolt és széleslátókörű, mint megboldogult mestere. Aléna, vagy Magdaléna – ahogy magamban én hívom, egyszerű lélek. Röviden, mindenben diametrális ellentéte Ledermannak. Mondanom sem kell, hogy ez számomra valóságos katasztrófa. Aléna középkorú, meglehetős önbizalommal teli hölgy, igazi Mary Poppins-típus: minden csodaszép, az élet egy valóságos Disneyland, telis-tele csodákkal és pompás meglepetésekkel. Ráadásul van egy mániája, hogy a filmeket meg kell beszélni. Igen, igen, persze, csak kérdés, hogy milyen szinvonalon. “Hogy tetszett a múltkori film?” – ez a kérdés újabban rutinszerűen elhangzik. Ledermann idejében legföljebb udvariassági gesztusként hangzott el ilyesmi. Aléna ellenben, ha lehet így mondani, túl komolyan veszi a nézők szabadjára engedett érzelmi megynyilvánulásait. Nem kellett sok idő, hogy kiderüljön, a mi kis filmklubunkban vannak emberek, akik úgy néznek egy filmet, mintha TV- híradót néznének, mintha a film tőről metszett valóság lenne… – Nehéz mit kezdeni az ilyen szemléletmóddal, minden óvodás tudja, legalábbis az én gyerekkoromban még tudta, hogy a TV-beli esti mesében Mazsola, nem egy valóságos disznó, hanem csak egy aranyos mesefigura. Aléna persze nem arról híres, hogy az ilyen aprócska naivitásokat helyrerakja, vagy legalábbis jelezze kézzel-lábbal, hogy nem kérem, itt elvégre műalkotásokról van szó, amelyeknek lehetnek ugyan reális elemeik, sőt nagyon is reális igazságaik, de egytől-egyig a fantázia termékei.

Mindezeken túl van azonban még egy fontos mozzanata a filmklub beli vezetőváltásnak. Ledermann avantgárd vonalvezetése után, egyértelműen a kommersz filmek világa felé haladunk. Néhány vetítést ki is hagytam emiatt. Ez nem méltó egy igazi filmklubhoz. Nem is beszélve arról, hogy már a giccs is felütötte a fejét a választott filmek között, ilyen volt például a Loving Vincent című film, Dorota Kobiela és Hugh Welchman megtévesztően ügyes és persze nagyon látványos alkotása, amiről sajnálatos módon Aléna, bármiféle kritikus észrevétel helyett, csak áradozni tudott. Igazság szerint már csak a Jóisten segíthet rajtunk, persze tisztában vagyok vele, hogy ez mennyire pitiáner ügy, és valójában rajtunk, klubtagokon kívül senkit nem érdekel a világon. Ezzel kapcsolatban jutott eszembe egy zseniális ötlet. Mi lenne, ha egyenesen dr. Ledermann üzzenne egykori tanítványának, Alénának, alias Magdalénának, a túlvilágról. Annyi minden megtörténik mostanában, miért  ne történhetne meg ez is? Nem szaporítom a szót, addig-addig gyúrtam magamban a témát, amíg egyszerűen – mert ezek a dolgok mindig nagyon egyszerűek – megálmodtam dr. Ledermann üzenetét. Mi ez, ha nem valamiféle telepátia? – Ami azt illeti, Ledermann, mint mindig, most is a dolgok közepébe talál. Idézem:

Kedves Alénám, látom, hogy gondokkal küszködsz egyrészt az Auróra közönségét, másrészt az art mozi jövőbeni műsorát illetően…. Engedd meg, hogy a filmklub alapítójaként és volt tanárodként néhány személyes tanácsot adjak neked. Ne törődj azzal, hogy ez miként lehetséges, sőt, lehetséges-e egyáltalán, csak hallgass a szívedre, mint ahogy kedves diákomként is mindig ezt tetted. Először is ha azt gondolod, hogy ennyit és ennyit kell beszélned – akkor a fele is elég! A kevesebb több – ez az aranyszabály. Jól emlékszem, hallgatóként mennyire optimista és örömöt sugárzó egyéniség voltál. Olyan típus, aki tele van kíváncsisággal az új dolgok iránt, ráadásul szorult helyzetekben a humorérzéked sem hagyott cserben. Pszichiáterként és volt kollégádként veszem a bátorságot és őszintén beszélek hozzád. Nincs okunk kendőzni a kényelmetlennek tűnő dolgokat. Eléggé jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, fő félemed, hogy kimaradsz valamiből, ezért szinte habzsolod az életet, az élményeket, ráadásul minden módon igyekszel kerülni az élet fájdalmas oldalát. De ez így, egy idő után nem mehet tovább. Mivel azt szeretnéd, ha minden szép és jó lenne, hajlamos vagy arra, hogy figyelmen kívül hagyd a valóság más aspektusait. Hagyj fel azzal, hogy úgy próbálod berendezni az életedet, hogy abban mindig csak húsvét legyen, nagypéntek pedig soha. Az igazság az, s remélem, hogy nem haragszol meg azért, hogy kimondom: felnőtt korod ellenére is még mindig az a naív, kíváncsi és telhetetlen gyermek vagy, aki – tekintet nélkül az adott körülményekre – egyszerre és lehetőleg azonnal akarja begyűjteni a világ kincseit.

Szóval lassíts egy kicsit, állítsd le magadban az állandó fecsegést és habzsolási vágyat, fogadd el az élet (azaz önmagad!) nem szép és nehéz oldalát. Direkt nem beszélek “sötét oldalról”, ez is nagy marhaság. Ezért kérlek, ne feledd, hogy a lényeg: kevesebb édesség és több józanság, ez nemcsak az étkezésre, de akár a film esztétikájára is érvényes szabály lehet. És most gondolj a filmklubra, a nézőtéren ülők nem népfőiskolára vágynak, ahol kiokítják, sőt, erkölcsi tanulságok levonására késztetik őket. Hagyd békén az embereket! Ők a filmre kíváncsiak, s nem a többiek ezzel kapcsolatos érzelmeire. Ne játszd meg a bölcset, a titoktudó, minden lében kanál klubvezetőt. Ehelyett merj végre hibázni!  Merj olykor félbehagyni dolgokat, s tudj újra, önmagadon is nevetni! Nem kell mindenkinek megfelelni.

A  művészfilmekben  a  valóság  egyébként  is sokarcú. A filmelméletben ezt  úgy mondják, hogy az elbeszélő hozzáállhat a történethez oly módon is, hogy a nézőt „sorsára bízza”. Különösen az ilyen filmekre jellemző „nyitott” befejezésre hívnám fel a figyelmedet, amely nem kívánja közzétenni az oksági lánc végkifejletét, mint ahogy egyes alkotások esetében az »igazi« befejezés kitalálható, de a film nem mondja el… egy filmklubban sem kell  mindent  megfejteni  és  a  nézők  szájába  rágni. Hiába minden jószándék, olykor ki  kell bírnunk, hogy hagyjuk a dolgokat a maguk természetes és kiszámíthatatlan medrükben tovább áramlani. – Hidd el, tudom, hogy mit beszélek, s ha tetszik, fogadd el ezt a néhány baráti jótanácsot. A jelent gyakran a jövő teszi elviselhetővé. Mellesleg ideát rákaptam a káromkodásra. Hogy miért? Egyszerűen jól esik. Én a ti fogalmaitok szerint, már egyébként is egy szép, kibaszottúl szép halott vagyok.

Ha el is jut ez az üzenet Alénához, lehet, semmit sem fog változtatni a lényegen. Többnyire nem halljuk meg a halottak hangját. Pedig az idők kezdete óta itt vannak velünk, közelebb, mint nyakunkon az ütőér.

*Első közlés