Kovács Gábor: Egy filozófiatanárról kiderül, hogy valójában drámai romantikus

Az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi.”

/Sartre/

 

A hetvenes évek végén, másodéves főiskolás koromban, két szemeszteren át tanultam filozófiát Koch József tanár úrnál, aki már kezdetben  másnak  mutatkozott,  mint  kollégája, Hajdú  elvtárs,  a  marxista  ördögűző.  Kochról akkoriban  csak  annyit  lehetett  tudni,  hogy németszakos tanár, és kizárólag csak filozófiát tanít a tanárképző főiskolán. Amit viszont nem mindenki  tudott  róla,  hogy  a városban  évente  megrendezésre  kerülő nyári egyetemeken szinkrontolmácsként is tevékenykedett. Itt nemcsak fordította a beszélgetéseket, előadásokat, hanem állandó kísérője volt a német csoportoknak, akiknek – mint afféle gondos idegenvezető – szerteágazó programokat szervezett, így aztán gyakorlatilag reggeltől estig velük  volt. Lényegében  ezek  a  tények,  minden  egyéb,  amit  vele  kapcsolatban  írni  fogok, szubjektív megfigyeléseimből ered.

Koch fő témája a XX. századi filozófia és azon belül is az egzisztencializmus  volt. Ebből  adódóan  szemináriumain  rendszerint  ez  utóbbi  filozófiai  iskola  megismerése  és elemzése  volt  terítéken. A  szokásos  marxista  kritika  azonban  a  legtöbbször  elmaradt, sőt, mintha az irányzat – felolvasásokon keresztüli – bemutatása és hangulatának átélése lett volna a legfőbb cél, ezt persze ő, így, ebben a formában, soha nem mondta ki. Nem  is  volt  rá szüksége,  hiszen  akaratlanul is minden  pórusából  az  egzisztencializmus lényegét, az  ember  rettenetes  magányát, ugyanakkor szabadságának lappangó lehetőségeit sugározta felénk.

Talán furcsa, hogy ezt mondom,  de érezni lehetett,  hogy filozófiatanárunk életét alapvető módon egyfajta eltakart,  rejtett sóvárgás határozta meg, aminek  a tárgyával  és mibenlétével  valószínűleg  még  ő  maga  sem  volt  tisztában.  Az mindenesetre  látszott  rajta, hogy tiszteli a nagytekintélyű embereket, a híres filozófusokat, költőket, gurukat, lelkiatyákat, akik valamilyen mélységgel, vagy különlegességgel bírnak. Mindamellett világos volt az is, hogy neki csak a “belső tekintély” számít, a személyiség által nem   garantált,   formális   tekintély   nem tett   rá  különösebb   hatást.   Mondjuk   ki   nyíltan: meglehetősen pontos érzéke  volt  az  “igazi” szellemi gyümölcsök iránt,  ám  kivéve  az  egzisztencialisták,  a  létezés filozófusainak távoli, csak a gondolatvilágában létező társaságát, közel s távol nem találkozott ezzel – vagy csak ehhez hasonló – szellemi környezettel. Ha azt mondom, hogy egy eszme  vonzotta,  valószínűleg  keveset  mondok.  Mindez  egy  kívülálló  számára bizonyára groteszknek, sőt  csaknem  mókásnak  hangzik.

Mi,  akik  részt vehettünk  már-már  félénknek mondható, visszafogott előadásain majd szemináriumain, igazi magának való (Einzelgänger), figurának tartottuk, akit szinte lehetetlen kicsalogatni saját elefántcsonttornyából. Nyilvánvaló,  hogy Koch  önként  vállalt  magánya  egyúttal  védelmi  bástyául  is  szolgált  számára,  hiszen, ebben az időben, az egzisztencializmus hivatalosan burzsoá, kispolgári filozófiának számított. Sartre – aki ekkor még élő kortársunk volt – baloldalnak tett ideológiai gesztusai egy idő után füstbe   ment   tervként   hatottak   az   igazi   marxistákra, akik   nem   értettek   egyet   az egzisztencializmussal   sem   általában,   sem   a   részletekben.   A   keresztény   irányultságú egzisztencialistákat  pedig – mint  amilyen  például Marcel  és  Jaspers  volt – egyszerűen reverendát nem viselő papoknak tartották, akik elvont formában ugyan,  de újrateremtették  a keresztény  dogmákat. Hajdú  elvtárs,  akinek  hányingere  volt  az  egész  egzisztencialista bagázstól,   bizonyára   egyetértett   M.   Csalinnal,  akinek A   pesszimizmus   filozófiája című könyvében   (Kossuth   Kiadó,   1963)   az   alábbi   épületes   gondolatmenet   található:   “Az egzisztencialista   körülbelül   így   gondolkodik:   nekem   az   élményeimmel   van   dolgom, számomra  ezek  a  valóságosak,  velük  összhangban  cselekszem  és  gondolkodom,  ami  ezen kívül  van,  ahhoz  semmi  közöm,  az  engem  nem  érint.  Ez  szubjektív  idealizmus.  Az  ilyen álláspont tarthatatlansága nyilvánvaló.”

Számomra az ilyen elnagyolt és durva megnyilatkozások persze már akkoriban is csak üres vádaskodásnak tűntek, különösen annak fényében, hogy ismertem olyan magyar szerzők írásait is, akiket úgymond egzisztencialista írókként azonosítottam. Az én szememben, ha nem is fogalmaztam ezt meg minden esetben a szavak szintjén, igazi és hiteles egzisztencialista volt akkoriban – és persze ma is az – Pilinszky János és Tandori Dezső. Ennek bizonyítékaként álljon itt elsőként Pilinszky remek verse:

 

MAGAMHOZ

(részlet)

 

Bátran viseld magányodat,

én számon tartlak téged,

ne hagyd a sorsod a csillagokra,

benned érjen a végzet.

 

De tudok Tandoritól is konkrét vers-példát mondani, aminek már a címe is árulkodó:

 

A PUSZTA LÉTIGE

SZOMORÚSÁGA

 

Szerettem volna, ha úgy van.

Nem volt úgy.

Kértem: legyen úgy.

Úgy lett.

 

Visszatérve Koch személyéhez, az ő lélektani csapdája  a  melankólia  vagy  a  mélabú  volt,  egyfajta  keserédes szomorúság, amely ködként ülte meg egész életét. Azonban Koch depresszivitása első ránézésre is több volt annál a    szomorúságnál,    amit    általában    valamennyien    megélünk,    romantikus    alkat    révén valószínűleg  társult ehhez  a  saját  szenvedés  egyedüliségének  érzése,  valamint  a  segítség visszautasítása.  Egyébként  a mögött  a  kibúvó  mögött,  hogy  ezt  úgysem  értheti  meg  senki – Freud  követői  szerint – a  gyásztól  való  félelem  rejlik. Könnyen  lehet,  hogy  így  van. Mindenesetre érdemes fejben tartani vele kapcsolatban ezt a felismerést.

Ha  van  olyan  beszédstílus,  amelyről  Koch  “belső  hangja”  felismerhető,  úgy  az  a vágyaktól, sóvárgásoktól fűtött kesergés  és  panaszkodás diszkrét  hangja. Valamiféle hűvös esztétikába  tudta  beleilleszteni  azt  a  meggyőződését  is,  hogy  az  élet  negatívumaiból  és veszteségélményeiből egyfajta szellemi igazgyöngyöt lehet létrehozni. Hiszen ezt bizonyítják az egzisztencializmus jeles képviselői is, függetlenül attól, hogy vallásos meggyőződésűek, avagy  sem.  Feltételezem,  hogy  Koch  ezt  nemcsak  mint  filozófiatanár,  hanem  mint – saját tapasztalataiból építkező – ember  is  jól  látta.  Ugyanakkor  mégis meg  kell  állapítanom, korántsem a marxista kritika kedvéért, hogy hiányzott belőle az a  fajta egészséges  realizmus, amely lehetővé tette volna számára, hogy vágyai végső soron elérhető célokra irányuljanak. Nem hiába mondják, hogy a “gyászra való  képtelenség” akadálya  a  megszabadulásnak.  Igen,  a  szembenézés  ereje hiányzott akkor még belőle, az az erő, amellyel górcső alá vehette volna saját sznobizmusát és rejtegetett elitizmusát.

Nem az a kérdés ugyanis,  hogy mennyiben kedvező vagy akadályozó valakinek a sorsa. A lényeg az öntevékenységben van. Tökéletesedésünk folyamatát a durva kő folyamatos csiszolásához is hasonlíthatjuk,  szerencsés esetben ez a soha le nem zárható folyamat az egyénen keresztül a szélesebb társadalomhoz is utat törhet. „Az Értől az Óceánig” – ahogy Ady mondja – ugyanis szabad az út,  s csak rajtunk múlik,  hogy élünk-e ezzel a szabadsággal.

Negyven  éve már,  hogy  Koch  József jellegzetes,  kissé oldalra  fordított fejű,  mélázó tekintetű  alakját nem láttam, az idő hamar elszállt. Azt hiszem, ő tette számomra végérvényesen szimpatikussá az  egzisztencialista  filozófiát. Sohasem  felejtem  például  az  ilyen  mondatokat:  “Elszigetelt szabadság nincs. Ahol van szabadság, ott az harcban áll az elnyomással.” /Jaspers/

 

*Első közlés