Kovács Gábor: Erről és arról, töredékek a gyermekkorból

A párhuzamokról

Nagyapám halála valóságos csapásként hatott rám. A közeli kultúrotthon parkjában felmásztam egy fa tetejére, majd órák múltán sem akartam onnan lejönni. Az volt az érzésem,
rajtam kívül senki sincs tudatában annak, hogy mi történt.
Nagyapámat, aki németül és csehül is jól beszélt, valójában ükapám, egy bizonyos  Kovař Antal nevelte, aki a Duna-Gőzhajózási Társaság révén Cseh-Morvaországból vándorolt
Magyarországra, s a Pécs környéki, erdővel körülvett Öreg Schacht-on lakott. Tény, hogy a bányászat mellett orvvadászattal is foglalkozott, több puskával és pisztollyal rendelkezett. A pincéjében a sózó hordó mindig tele volt vadhússal. Ebből adódóan sok kellemetlensége volt a csendőrséggel, főleg a puskák miatt, mert ahogy elvették az egyiket, máris elővette a másikat. Vad, szikár alkatú gráner volt, de nagyon szerette az unokáit.
Érdekes párhuzam, hogy nagyapám hasonló viszonyban állt velem, mint amilyenben valószínűleg ükapám volt ővele, én voltam ugyanis a liblingje. Bárhova ment, vitt magával, még akkor is, amikor barátaival órákon át ultizott, gondosan ügyelt arra, hogy mindig megkapjam a málnaszörpömet. Az ő távoztával tehát végérvényesen kiestem egy érzelmi akolból, melynek gyökerei igen mélyre nyúltak vissza. Mindenesetre halálával kapcsolatban
megtanultam valamit, ami a legnehezebb időszakokban is eszembe jut: mindent a helyén kell hagyni, azaz nem szabad engedni, hogy akár a múlt vagy a jövő árnyai örvényükbe rántsanak.
Csak így őrizhetjük meg, vagy szerezhetjük vissza a tudat tisztaságát.
Tudtommal egyetlen olyan ország van csak, ahol szokássá vált, hogy a halál közeledtével búcsúverset írnak, s ez nem más, mint Japán. Ezekben a versekben olyan szellemi örökség mutatkozik meg, amely a halállal való bátor és józan szembenézésre tanít.
Elképzelem, ha nagyapámnak módjában állt volna ilyet írni, talán hasonlót írt volna, mint Hokusai, az Európában is jól ismert festőművész és fametsző:

“Akár egy szellem,
bebarangolom most a
nyári mezőket.”

*

A családomról

A mi családunkban általában az volt a leosztás, hogy apám és nővérem, anyám és én egy-egy párt alkottunk. Ennek oka elsősorban a lelki alkatunk, a habitusunk nyilvánvaló
hasonlósága volt. Apám és a nővérem világéletükben makacs emberek voltak, más szóval fontos volt nekik, hogy azt higgyék, az esetek többségében igazuk van, ha pedig nem úgy
alakultak a dolgok, ahogy azt elképzelték, könnyen méregzsákká váltak. Ezen a jellegzetességen anyámmal mi mindig is csak nevettünk, és minden gúny nélkül “tojásoknak” neveztük őket, egyébként főként apámra volt az jellemző, hogy szűk családi körben – tehát sohasem a nyilvánosság előtt – úgymond két lábon járó gőzkazánná változott, amit aztán nemcsak megbánt, hanem igyekezett jóvá is tenni az általa elkövetett hibát. Ami anyámat
illeti, ő alapvetően segítő típus volt, aki a békesség kedvéért sokszor elfojtotta valódi érzéseit, s mivel gyerekkora nélkülözésekkel teli volt, az idők során alapvető igénye lett, hogy a
rászorultságot, meglehet, nem feltétlenül csak anyagi értelemben, elkerülje. Ez utóbbi törekvését, meglátásom szerint, spóroló hajlama és titkolt büszkesége is alátámasztotta. Apám és nővérem tehát a kirobbanó vagy csak viharfelhőként megjelenő haragot igyekezett elkerülni, anyám viszont elsősorban a rászorultságot, én pedig a magam “kakukk-tojás” mivoltával a konfliktusok kerülésével igyekeztem elkerülni a bajt. Szegény nővérem – engem
védve – sokszor le is aratta helyettem a családi konfliktusok keserű gyümölcseit. Ezért és még sok minden másért máig hálás vagyok neki. Röviden így, ilyen szimbiózisban éltünk mi
gyermek- és ifjúkoromban egy városszéltől is messze eső bányászfaluban, a furcsa nevű és mások fülében igen szokatlanul csengő István-aknán, amit valaha, még a kezdetekben, Szent
István-aknának hívtak. Szóval, akárhogy is nézem, a mi kis családunk, a póker nyelvén, ha nem is volt egy rojálflös, de két határozott párból állt, ami ugyan gyengébb a drillnél, de
mindenképpen üti az egy párt.

*

Johann Straussról és a marxizmusról, vagyis apámról

Érzésem szerint apám Johann Srausst – pontosabban ifjabb Johann Strausst (németül Johann Strauß Sohn), ezt az ízig vérig osztrák zeneszerzőt –, valamiképp önmaga teljes értékű kiterjedéseként látta, vagy legalábbis annak aposztrofálta. Számára ő volt ugyanis az, aki zenéjében – tehát nem feltétlenül a magánéletében – képes volt megvalósítani egyfajta “derűs higgadtságot”. Ez ugyanis apám főbűnének, a haragnak merő
ellentételezése volt. Strauss – vele diametrális ellentétben – nemcsak tudta, de zeneszerzői munkájában meggyőzően alkalmazta is azt a felismerést, hogy az élet apró bosszúságait nem
kell komolyan venni, a harag ugyanis egyszerre átok és áldás. Áldás olyan értelemben, hogy megtaníthat elfogadni önmagunkat és másokat, ahelyett, hogy folyton minden és mindenki felett ítélkeznénk. Intuitíve azt hiszem tehát, és jelenleg nincs ettől nagyon eltérő okom mást hinni, hogy Johann Strauss II. kifejezetten példakép (Vorbild) volt apám számára. A másik
nagy talány, ami engem sokáig közvetlenül foglalkoztatott, apám marxizmus iránti rajongása volt. Igazság szerint e témában ma is csak a sötétben tapogatódzom, de ez most – idősödő fejjel – már egyáltalán nem zavar. Tehát – bármennyire is méregzsák volt időnként apám – szerény tapasztalataim szerint mélyen ott élt benne a jó, az igaz és a szép eszményképe, ebből adódóan a marxizmus az ő szemében, mint megbízható igazság-koncentrátum, nem tett vagy tesz mást, csak visszaállítja az eredeti társadalmi igazságosságot. Tudom, naiv szemlélet ez, de mint minden más izmusnak ennek is megvannak a maga sajátos, belső, személyes mozgatórugói, erősségei és gyengéi. Tény, hogy apám a fenti – itt most komolyabban nem részletezett – okok miatt lett munkája mellett (egyébként pénzügyi előadó volt a Mecseki
Szénbányáknál) kultúrház-igazgató, sőt, férfiasságát bizonyítandó: munkásőr is. Az én szememben ezek a mai napig sem főbenjáró bűnök. Annak ellenére, hogy nem szimpatizáltam különösebben ezzel a nézetrendszerrel, voltak közös kedvenceink, például a német Willy Brandt és Helmut Schmidt, mindketten olyan szociáldemokraták, akik a kapitalista társadalom igazságosabbá tételén dolgoztak. – És láss csodát én is kedvelem például a Kék Duna keringő (ez Ausztriában máig titkos himnusznak számít!) vagy a Denevér (Fledermaus) című háromfelvonásos operett életörömmel- és méltósággal teli dallamait – a Radetzky indulót
egyébként nem az ifjabb Johann, hanem a papa követte el. Visszatérve tehát a zenei párhuzamhoz, Strauss szeretete ugyanis árulkodó jel, apám az ő romantikus zenéjének segítségével valószínűleg öntudatlanul is az önmagában rejlő “Strausst” próbálta felébreszteni, más szóval azt az ősbölcsességet, amely egy magasabb dimenzió hullámhosszaira, életelveire
hangolódik, és mindez (az ősbölcsesség) a szeretet, sőt a tisztává vált Erosz által váltható ki.
A maga módján hitt abban, hogy ez valójában mindenki számára elérhető. Lényegében ez volt az ő személyessé formált kommunizmusa, és – cseppet sem keserűen teszem hozzá – egyben
Don Quijote-i hitvallása is.

*

Winnetouról, a nemes vademberről

Karl May képzeletbeli alakja, az apacs indián főnök, “der rote gentleman” volt a mi gyermekkori ideálunk, mindent hozzá viszonyítottunk. Ő volt az, akit mi is – mint általában a
kültelki és a bányatelepi gyerekek – a magunk akkori lelkületével utánzásra méltónak ítéltünk. Hogy miért? Mert bátor volt és igazságos, őszinte és mértéktartó, amilyenek mi is
szerettünk volna lenni. Ráadásul soha nem mutatatta semmiféle gyengeségnek a jelét.
Nekem annyira tetszett Karl May könyve, hogy egy az egyben le akartam másolni a könyvtári példányomat. Ezt az elhatározásomat, látva a feladat komoly nehézségeit, később persze feladtam. A minta azonban rendkívül erős volt, és anélkül is átjött a lényege, hogy az 1966-os kiadásban egyszerűen kicenzúrázták belőle Winnetou megtérésének, végső soron kereszténnyé válásának momentumait.
Csak jóval később tudtam meg, mit is mondott valójában a haldokló indián Old Shatter-handnek, aki karjaiban tartotta őt: „Ich glaube an den Heiland. Winnetou ist ein Christ.” Azaz: „Hiszek a Megváltóban. Winnetou keresztény.” Ma már persze nevetségesnek tűnik, hogy akkoriban Szinnai Tivadar fordító (aki mögött már jelentős életmű állt) úgy dolgozta át az eredeti Winnetout az ifjúság számára, hogy egész egyszerűen kihagyta ezt a szövegrészt a fordításból.
Bennünket persze cseppet sem érdekelt az ilyesmi, 8-10 évesen sokkal fontosabb volt számunkra, hogy Winnetou (akiből szinte mindig az erő és a magabiztosság sugárzott) akár
filmen láttuk őt, akár olvastunk róla, gyakran fogta a gyengék pártját, s nem volt hajlandó elviselni a fennhéjázó tekintélyt. Más szóval szenvedélyes igazság- és igazságosság keresése
gyakran vezetett oda, hogy kiálljon az elnyomottak és a védtelenek mellett. Szóval – cenzúra oda, cenzúra ide – ennyiből is értettünk mindent.

*

Arról, hogy tíz lóval sem lehetett kimozdítani, ha egyszer nem akartam valamit

Ami azt illeti már gyerek fejjel is eléggé cinikusan néztem magamra és általában az emberi természetre. Annak ellenére, hogy az emberek jól bántak velem, meggyőződésemmé vált, hogy nem sokat érek, s hogy alapjában véve minden értéktelen. Volt bennem egyfajta passzív agresszió, ami azt jelentette, hogy sokkal jobban tudtam, hogy mit nem akarok, és mi az, amit igen. Ezt a tulajdonságomat valahonnan a homályos múltból hozhattam magammal, s máig genetikai talányként (más szóval ismeretlen reinkarnációs örökségként) maradt meg bennem, amiben természetesen nem a makacsság volt a lényeg, hanem valami egészen más.
Lényegében egy olyan hozzáállás a világ dolgaihoz, hogy “nem köteleződünk el”.
Ugyanakkor persze jogot formáltam magamnak ahhoz, hogy mindenhez szabad bejárásom legyen. Még arra is emlékszem, hogy sokáig kedvenc színem volt az arany, kedvenc állatom
pedig az elefánt, aki egy könyvemben más, alternatív változatban, mint a hindu mitológia Ganésája – furcsa kinézetű, elefántfejű, embertestű istensége – volt látható.

*

Az időről

Első, komoly, felforgató jellegű bibliai olvasmányélményem a mustármag példázatával kapcsolatos. „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok az eperfának: Szakadj ki tövestül és verj gyökeret a tengerben! – engedelmeskedni fog
nektek” (Lk 17,6). Egyedüllétre hajlamos kissrácként gyakran játszottam azzal a gondolattal, hogy mi van akkor, ha mindez tényleg igaz?
Ilyenkor látni véltem, hogy milyen leszek majd felnőttként, negyvenéves koromban, hiszen csak alkalmaznom kell a varázsigét… Ki lesz a feleségem, milyen lesz a lakásom,
hogyan ülök majd és hogyan állok és így tovább.
Azóta persze az idő-kérdés számos vetületét megismerhettem már, a modern tudományos szemlélettől a legszubjektívebb beszámolókig. Ennek ellenére most is úgy gondolom, hogy bármennyire is relatív az idő, gyökere (lásd eperfa hasonlat) nem a múltban, hanem a mi tudatunkban van. S a dolgok és jelenségek időbeli léte vagy nemléte egy kis bátorsággal előre elképzelhető.

*

Arról, hogy miként tapasztaljuk a világot önmagunk szintjén

Valamikor zöldfülű ifjúként írtam erről egy kis szöveget, aztán ez elveszett. Nemrég azonban egy kedves ismerősömtől, nagy meglepetésemre, mintegy karácsonyi ajándékul visszakaptam. Most tehát itt van ez a furcsa, egy darab időre (Krúdy) feledésbe merült dokumentum:

Nyolc boldogság
(Máté evangéliuma után szabadon)

1. Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelenül azt tenniük, amit mindenki tesz.
2. Boldogok, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.
3. Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége a szórakozásuknak.
4. Boldogok, akik gondolkodnak, mielőtt cselekednének, és imádkoznak, mielőtt gondolkodnának.
5. Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól kímélik meg magukat.
6. Boldogok, akik mentségek keresése nélkül tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva ébrednek fel és így is indulnak útjukra.
7. Boldogok, akik nem hiszik magukat nélkülözhetetlennek, mert ők az öröm magvetői.
8. Boldogok, akik őszinték önmagukhoz, és jobb esetben másokhoz is.
Mindezt persze – még egyszer hangsúlyozom – meglehetősen éretlenül, szinte gyermekfejjel vetettem papírra, van is benne némi esetlenség és persze egy jó adag naivitás is, ettől függetlenül vagy ezzel együtt azt hiszem, ma is bátran vállalható. És itt éppen a
“vállalható” szóra tenném a hangsúlyt, tehát nem fontos törekedni valamely irányba, elég, ha vállalunk valamit.
Amikor tehát úgymond “megvilágosodottként” tapasztalja valaki a világot, az nem valamiféle dicsőség vagy előny kérdése, más szóval: nem egyéni érdem, sőt nem is kell tudnia az egészről az illetőnek, mert egyszerűen csak azt veszi észre, hogy minden ízében és porcikájában – egész halkan mondom –, szellemében él.

 

*Első közlés