Kovács Gábor: Eurüdiké és Benazir

Vannak rettenetes erejű szerelmek, melyek valóságos égiháború módjára lepik meg az embert. Jaj annak, aki egy ilyen viharba kerül, s mindenféle védőeszköz nélkül kénytelen átélni a rátörő, földindulásszerű érzelmeket. Az ember iszonyatos módon félni kezd, mikor rájön, hogy egész lényében meztelen, lásd a túlontúl túl is ismert édenkerti történetet… Azt tudom, vagy inkább csak sejtem, hogy anyám életében is volt egy ilyen titok, amit önéletrajzi naplójából tapintatosan kihagyott. Kedvenc regényét, az Elfújta a szél-t olvasva, viszont újra és újra fölidézhette magában ezt a nem mindennapi csodát. Hozzá teszem, ez a csoda akkor is valóságos, ha a szerelem végkimenetelét tekintve sikertelen. Mint ahogy Margaret Michell regényében, az Elfújta a szélben is balul végződik Scarlett O’Hara és Rhett Butler viszontagságos szerelme. Nem nehéz belátni, hogy valahol a szívünk mélyén mindannyian az Énekek énekére vágyunk, vagy valami hasonlóra, ami aztán vagy eljön az életünkben, vagy nem.

Ilyen földrengésszerű szerelemről vagy szerelmekről ad hírt a Bronxy mese című filmben (Robert de Niro, 1993) Sonny, a maffiafőnök baráti intelme is, melyet pártfogoltjához a fiatal Calogerohoz intéz: “Elárulok neked egy titkot; egy férfi három igazi nővel találkozhat életében. Úgy tűnnek fel, mint a nagy bokszolók, tíz évenként egy. Van úgy, hogy egyszerre bukkannak fel. Nekem tizenhat éves koromban volt meg mind a három. Mit tehetek, nekem így hozta a sors. Sohasem tudhatod, hogy alakul…”

Remek megfogalmazása ez annak, hogy a szerelemben az ember nemcsak a legközelebbre kerülhet önmagához, hanem ugyanakkor messze túlléphet önmaga határain is. Ráadásul úgy, hogy mindezt, ha akarná sem tudja előre kiszámítani és gondosan megtervezni… (A hármas számról – Sonny rögeszméje vagy csupán egyéni tapasztalata?  – most nincs mondandóm, szerintem nem olyan lényeges.)

Éppen ezért szinte lehetetlen megmondani másoknak, hogy ilyen helyzetekben mi a helyes és mi a helytelen. A szerelemben ugyanis mindenkinek magának kell felfedeznie, mi a helyes és mi a helytelen. Megeshet, hogy helytelenül cselekszünk, de szert teszünk egyfajta tapasztalatra, ami tudatosítja bennünk, mit kell kerülnünk. Megeshet az is, hogy valami jót teszünk, és azonnal kiélvezhetjük az áldásait. A jutalom nem ezen az életen túl, nem a mennyországban és a pokolban vár bennünket, hanem itt és most. Minden tett azonnali eredményt hoz. Ilyenkor, ha az egész világ mást gondolna is, mint mi, számukra az is közömbös. Mert megvan a saját tapasztalatunk. Tehát beszélhet mindenki azt, amit csak akar, az igazság – az érzés és az élmény – a szívünk mélyén érintetlen marad. Mindezeken kívül azonban kell valami sorsszerű, ha tetszik isteni segítség is a sikeres szerelemhez, önmagunkban sosem lehetünk elég okosak az ilyesmihez. Ezt előbb-utóbb be kell vallani, mármint a személyes butaságunkat. Itt van például Orpheusz, a dalnok, a görög mitológia tragikus sorsú szerelmese, aki halott szerelméért, Eurüdikéért az alvilágot is megjárta. Zenéjével rávette Hádészt és Perszephonét, hogy kedvesét visszaengedjék a földre, cserébe egy dolgot kellett teljesítenie: Orpheusz nem nézhetett vissza a kifelé vezető úton. A próbát azonban a dalnok elbukta, így Eurüdikét örökre elveszítette. Kétségtelen, hogy ez utóbbi szerelmi történet mély értelmű példázat. Azaz miden lehetséges annak, aki szerelmes, kivéve egyetlen dolgot. Ez az egyetlen dolog pedig nem más, mint a visszanézés, a kilépés a „most”-ból, más szóval a jelen örökkévalóságából. A szerelem ugyanis sem a múltban, sem a jövőben nem létezik, csak a jelenben, ami éppen ezért ellenőrizhetetlen. Orpheusz vesztére ellenőrizni akarta, hogy megvan-e még Eurüdiké. – Ehelyett tudnia kellett volna, hogy megvan.

A szerelem a maga furcsaságaival azonban még ennél is képtelenebb helyzeteket tud produkálni. S olyan magasságokba tör, amit józan ésszel már nem igen lehet követni. Olyan valakire is irányulhat, aki fizikai értelemben már nincs jelen, ugyanakkor szellemileg nagyon is jelen van. Ebből adódóan, bármilyen furcsa, jobban érezhető a jelenléte, mint a körülöttünk lévő embereké vagy éppen a közeli családtagjainké.

Egy monda szerint élt egyszer egy Benazir nevű hercegnő, aki szó szerint szerelmes volt Krisnába, de mindeközben – és ez csak bonyolította a helyzetet – egy indiai herceg rendkívül szép felesége is volt. A herceg észrevette kedvesén ezt a megmagyarázhatatlannak tűnő furcsaságot és persze idővel, mivel nem akart vége szakadni a dolognak, meglehetősen féltékeny lett. Ezt az észbontó fejleményt az sem enyhítette, hogy Krisna már több ezer éve nem élt. Pontosabban ötezer év telt el Krisna halála és Benazir szerelme között. Hogyan lehetséges egyáltalán ilyesmi? Ötezer év nem kis idő… A hercegnek tökéletesen elege lett ebből az egészből.

– Benazir, megbolondultál? Állandóan Krisnáról beszélsz, hogy mennyire imádod őt, neki táncolsz, vele beszélgetsz és vele vitatkozol, de hol van ő? – faggatta a herceg már-már hibbantnak hitt kedvesét. Végül nem bírta tovább és kifakadt: Elegem van belőled Benazir, teljesen elment az eszed. Hol van a te Krisnád? Egyáltalán kibe vagy szerelmes? Itt állok előtted, és te egy halotthoz beszélsz. Engem el is felejtettél? – Mire Benazir halálos egyszerűséggel csak ezt felelte: Krisna itt van velem, de te nem. Hogy lehetnék szerelmes beléd, ha nem vagy itt! Az élet lehetetlen azzal, aki nincs jelen. Mikor fogtad meg utoljára a kezem?

*Részlet, Kovács Gábor: Mindenki olyan, mint Salvador Dalí című rövidesen megjelenő kötetéből.